Nápoly: A pizza és Bud Spencer városában

Augusztus vége felé járt az idő. Már lehetett sejteni-tudni, hogy a tavaszi koronavírus-járvány újra életre kel. Ám szigorításokról, határzárról még szó nem esett. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy kereket oldjak. Meg sem álltam Nápolyig, ami először sokkolt… Aztán úgy belehabarodtam, mint imádott Afrikámba.

A bűnözés fellegvárának kikiáltott Nápoly, Bud Spencer szülővárosa semmilyen gondot nem okozott nekem, a mindig egyedül utazónak, a rémisztgetések ellenére. Sok izgalmat, élményt, vidám pillanatot viszont igen. Szépségkirálynőnek éreztem magam a sok „ciao bellától”, amivel ismeretlenek köszöntöttek. Bár ez nem az én privilégiumom volt: korosztálytól és külcsíntől függetlenül mindig, mindenkinek udvarolnak a napolitanók. Azaz, a nápolyiak, akik nem olaszok. Szerintük. Értik ezt? Nos, ők azt állítják ugyanis, hogy a nápolyiak, azok nápolyiak. És kész. Az már édes mindegy számukra, hogy Nápoly mint Campania tartomány székhelye és Olaszország egyik legnagyobb városa a térképen azért mégiscsak a csizma része.

– Amíg mi északon, dolgozunk és adót fizetünk, addig délen buliznak az emberek – ezt, az interneten is elcsépelt mondatot egy németnek tűnő, bár olasz sráctól, Andrétól hallottam. Ő az északi Milánóból érkezett pár napra Nápolyba. Az észak-olaszok arisztokratikus tartásával, szőke hajjal, zöld szemmel valóban nem hasonlított a csokiszínű, tüzes szemű nápolyiakra.

– Minket, nápolyiakat, parasztoknak tartanak az északiak – mondta nem sokkal később egy idős, spánieltulajdonos úr, Giuseppe bácsi, akivel a város egyik legnagyobb terén, a Plebisciton ismerkedtem meg. Oda jár a több milliós város apraja-nagyja esténként bandázni, énekelni, ismerkedni, kutyát sétáltatni... Giuseppe úr azt is elárulta, olykor kézzel-lábbal mutogatva, hogy az északiak és a déliek közt azért jócskán húzódnak ellentétek a felszín alatt. S hogy Olaszország voltaképpen Rómától kezdődik és Szicíliáig tart. Meg különben is, ők tudnak élni, az északiakkal ellentétben. Egyébként leszámítva ezeket a keserédes vallomásokat, normálisan viselkedik egymással észak és dél „nemzetsége”. Bár a nápolyiak igazából bárkivel megtalálják a közös hangot, ha akarják.

Milliónyi ember él a hatalmas városban, amelynek vannak „tiltólistás”, turistának nem ajánlott részei, amiket egyébként nem lehet elkerülni, mivel ott a nagy vasútállomás, ahonnét például a Vezúvra is el lehet zötyögni. Amúgy a Garibaldi tér környékét a több száz, ezer ott élő bevándorló miatt nem ajánlják még a nápolyiak sem. Tény, a statisztikák szerint valóban több ott a bűncselekmény, illetve Nápoly közveszélyességéről szóló pletykák egy része is arról a területről eredeztethető… Azonban ha az ember észnél van és ott (is) betart pár alapszabályt, nem eshet baja. Az ott élő, zömmel szomáliai, afgán stb., migránsok, ahogy láttam, csak múlatják a téren az időt, nem bántanak senkit. Ami pedig az óvintézkedéseket illeti, ékszerrel, órával feldíszítve, méregdrága fotóscuccot kattogtatva vagy laza kistáskát lóbálva nem tanácsos ott flangálni, pláne sötétben. Így a belvárosi Garibaldi placcon és a külvárosi Nápoly „camorra”, azaz „maffiózós” területein sem lehet gond.

Bennem semmilyen félelemérzet nem volt, pedig jártam úttalan utakon a szegénynegyednek számító, labirintusszerű spanyol negyedben, amit szintén bűnözőterepnek kiáltanak ki, de ott is biztonsággal mozogtam. Sőt, számomra a legkedvesebb nápolyiak ahhoz a negyedhez köthetőek. A turistás helyeken viszont már simlisebbek a napolitanók: ha nem vagy résen, többe fájhat neked a kaja vagy a ruha, mint egy ottaniaknak.

Ami pedig a többi, nápolyi kerületet illeti: gyönyörű az óváros, ahol a kézműves manufaktúrák, a 450 helyi templom egy része, a több száz műemlék jó része található. Imádtam a város tetejét körbefűző Vomero-negyedet, ahol a gazdag helyi családok laknak. Vagy a tengerparti Posilippo-fokot, ahol pedig a nagy sztárok. A Santa Lucia-öblöt szintén, ahol több ezer (békeidőben pedig százezer…) ember fordul meg esténként. A szűk kis utcákat, ahol garantáltan el lehet tévedni. Azonban Nápolyt bejárni gyalog vagy a kaotikus tömegközlekedéssel lehetetlen. Egy kismotor jól jöhet. A nápolyiak is jórészt azzal járnak, a közlekedési szabályokat figyelmen kívül hagyva.

Ami az árakat és az ottani dolce vitát illeti: iszonyatosan drága a kaja, az isteni finom pizzától kezdve az italokig. Annyiból szerencsém volt, hogy fillérekért, alig 7 ezer forintért vettem oda a repülőjegyet és a város egyik legtutibb részének számító Chiaia-negyedben béreltem fregolis kislakást potom összegért. Mindez a Covid-járvány utószelének tudható be: várták, csábították a turistákat, mert tönkretette szinte egész Olaszországot a tavaszi járvány. Dél, ahol akkor még nem volt akkora gond, mint az északi Lombardiában, ugyanúgy kongott az ürességtől.

Ahogy lassan a napokban is, mert ott is romlott a vírushelyzet. Szinte teljesen lezárják azt a tartományt is, és az emberek, szenvedélyes népek lévén, naponta tüntetnek a Seriffnek hívott Vincenzo De Luca tartományfőnök által hozott intézkedések ellen. Szóval, mostanság nem a szép arcát mutatja Nápoly, mégsem tudok kiábrándulni belőle.

Hogy visszamennék-e? Igen, amikor ismét lehet biztonságosan utazni, azonnal.