Becze Szilvia szerkesztő, a gyerekeket is megmozgató vasárnapi műsor felelőse

Aki hegedülni akart, hegedülhetett, s mindörökre megjegyezte a kottákon szereplő nevet, Járdányi Pálét. Akkoriban különösebben senki sem világosította fel a serdületlen ifjúságot arról, kit is takar a Hegedűiskola különböző kötetein a név – jó okkal –, hisz a tehetséges hegedűs, zeneedukátor, zeneszerző és népzenekutató exponálta magát 1956-ban mint forradalmi tanácsi tag. A Bartók Rádióban nemrég lélegzetelállítóan érdekes műsor ment – Járdányira emlékezve. Szerkesztője, Becze Szilvia adott interjút lapunknak.

– Hogy néz ki a Bartók Rádió az egész rádión belül?

– Mi vagyunk a kultúra békés szigete, ezt szokták mondani a hírolvasók, amikor jönnek hozzánk. Valóban így van, barátilag is jó kapcsolatban vagyunk a kollégákkal, és munka közben is, mert bárki bárkire számíthat. A hangmérnökök közül többen mondták már, hogy itt fedezték fel maguknak a klasszikus zenét. Érdekes kollegiális intermezzók zajlanak az adás során: mondok valamit a rádióban a darabról és a velem szemben ülő hangmérnök reagál rá, mert ez számára új, vagy érdekes. Sokszor azt gondolják az emberek, hogy be is zárkózunk a klasszikus zenébe, de ennél bővebb a kínálat, adunk filmzenéket, a jazz pedig mindig is jelen volt műsorainkban. A főszerkesztő, ma csatornaigazgató a megnevezése, legendás muzsikus család sarja, Devich Márton.

– A szerkesztőknek van-e profilja, specialitása?

– Igen. A népzenét például kívülről kapjuk, a Hagyományok Háza, a Fonó szakemberei, muzsikusai készítik. Az élő műsorok műsorvezetői többségében szerkesztők is – Bősze Ádám, Bolla Milán, Fellegi Lénárd, Némethy Attila és jómagam. A kiváló zenetörténész, Kovács Sándor viszont ragaszkodik a szerkesztőhöz, és Radványi Dorottya is szeret szerkesztővel dolgozni, mert ő nem zenész.

– Mindenki más zenész?

– Igen, hiszen Lénárd is profi, bár nem a klasszikus zene világából jön, hanem a Madách Színház színésze és kórusának művésze.

– Önt mi vitte erre a pályára?

– A véletlen. A Budapesti Fesztiválzenekar zenésze voltam 18 éves koromtól, de érdekelt az írás is. Újságírói tanulmányaim után magazinoknál kezdtem, majd egy kisebb rádiónál. 11 éve hívtak meg a Bartók Rádió válogatására. A castingon hatvanketten voltunk, és a kollégák később elmondták, zenei sztorijaim mellett azzal nyertem, amikor helyesen ejtettem ki Aix-en-Provence nevét.

– Mi lett a Fesztiválzenekarral?

– Jó néhány éven át párhuzamosan voltam zenész és rádiós. Egy európai turné után, mivel egyre több műsorvezetői felkérést kaptam, végleg becsuktam a hangszer tokját.

– Előkapja néha az oboát?

– A hangszer még megvan, de már nem játszom. A Fesztiválzenekar nagyon magas szint – számomra a csúcspont, hogy Solti Györggyel és Yehudi Menuhinnal is dolgoztam. Ma már nem gyakorolok, így hangszerrel csak bolondozni szerintem nincs értelme.

– Sima útja volt a Bartókon az írott média után?

– Igen is, meg nem is. Hiába tudunk sok mindent a zenéről – az nem ugyanaz, mint amikor a mikrofon mögött ülünk. Sok mindent meg kellett tanulni és sok mindent tanulok a mai napig. Törekszem rá, hogy ne ismételjem magamat, ha valamit már mondtam pl. Beethovenről. Nagyon sokat kutatok, idegen nyelven is, hogy újdonságot mondjak. Ezt az örök tanulást, felfedezést nagyon szeretem.

– A rádiózás nagy próbatételének gondolom, hogy érzékletessé kell tenni valamit, ami csak a füleken keresztül ér el bennünket. Könnyen ráérez a szerkesztő, műsorvezető, hogyan lehet érzékletessé tenni egy csak hallás útján élvezhető műsort?

– Nem könnyű feladat. Mindig megpróbálok nem a mikrofonnak beszélni, hanem mintha ott lenne „valaki”, vagy „valakik”…

– Azt a „valakit” milyennek képzeli? Érdeklődő, issza a szavait, de nem tud sok mindent, dudorászik, ha ismerős a zene…

– Azokat a hallgatókat szeretem, akik érdeklődnek a klasszikus zene iránt, de nem feltétlenül „alszanak zenei lexikonnal a párnájuk alatt”. Akik nyitottak a játékosabb megközelítésre is, és nem csak lexikális információkra éhesek. Jó lenne leporolni a klasszikus zenét, és újra arra „használni”, amire régen használták: társasági szórakoztatásra. Antal Mátyás karmester fogalmazta így egyszer, hogy a zenészeknek ki kellene jönniük az elefántcsonttoronyból, és le kellene porolniuk ezt a sok száz évet, a zenetörténetet. A párom nem zenész. Nemrégiben Eötvös Péter tanítványainak koncertjén együtt hallgattuk Schönberg: Megdicsőült éj című művének eredeti, vonósszextett változatát, ami nem egyszerű fülbemászó melódia. Hallgatta, hallgatta, majd suttogva megkérdezte tőlem, melyik évben született a mű? Mondtam, hogy 1899-ben. Egek, évtizedekkel, évszázadokkal megelőzte a korát, konstatálta, és lenyűgözve hallgatta tovább a zenét. Valami ilyesmit képzelek el. Nem kell érteni a zenéhez a hallgatónak – ezt meg Rácz Zoltán, az Amadinda Ütőegyüttes művésze mondta –, a zenéhez annak kell értenie, aki a színpadon ül és játssza. Így gondolom a rádiózást is. Mi sem vagyunk okosabbak, én meg nem is vagyok zenetörténész, „gyakorló” zenész vagyok, és ahogy én felfedeztem például a Mahler-szimfóniákat a zenekarban, hogy hű, mit játszik ott a cselló, meg ez a zene most a fagottól jött és milyen szép! Pont ugyanez a gyermeki kíváncsiság kell hozzá! Aztán meg lehet nézni a lexikális adatokat, de nem az a fontos.

– Az adó vasárnap délelőtt teret ad a zenetanuló diákok szereplésének, tudván, a zene sokszoros hasznot hoz az élet minden területén, függetlenül attól, hogy profikká válnak, vagy amatőrök maradnak. Tudatos műsorpolitika van emögött?

– Igen, rám bízták, én pedig megkértem Lukácsházi Győzőt, hogy csináljuk együtt. Tulajdonképpen tőle kaptam az inspirációt, nagyon tetszett, ahogyan mesélt a gyerekeknek. Amikor elindult a saját sorozatom, egy idő után zenei versenyek szervezői, iskolák, pedagógusok kerestek meg, rendezhetünk-e gálakoncertet a győzteseknek. Később a Zenetanárok Társasága kezdeményezte, hogy tartsunk gálát azoknak is, akik nagyszerűen szerepeltek, de nem fértek az első három helyezett közé.

– Kedvenc zenei területe?

– A romantikus szimfóniák, Brahms művei mindenképp, aztán a Mahler-szimfóniák, és Richard Strauss, vagy Liszt szimfonikus költeményei.

– Miért fontos a zene?

– Én azt gondolom, hogy tényleg a zene a fontos. Teljesen mindegy, hogy kinek melyik. Sokféle műfajt hallgatok én is. Nem kell feltétlenül a klasszikus zene, nem attól lesz valaki bölcs és intelligens, hogy klasszikus zenét hallgat. Aki szereti a zenét – és ezen belül a klasszikusra is nyitott – sokkal nagyobb toleranciával fordul mások felé, ezt tapasztalom. Ezért aztán meg is döbbent, amikor egy-egy olyan sms vagy e-mail érkezik a műsorba – mondjuk pont a névadó, Bartók zenéjénél –, hogy miért kell „állandóan” ezt adni. Nem értem, hogy ha valaki azt mondja magáról, hogy szereti a zenét, és ezen belül a klasszikus zenét, akkor azzal hogy fér össze bármilyen agresszió. A gyerekeket kell megfigyelni, akik lenyűgözve hallgatnak hipermodern zenéket, és olyan kérdéseik vannak, amikkel még a darabok zeneszerzőit is meglepik. Nyitottak, tiszta füllel, kíváncsian hallgatják a zenét. Azt hiszem, aki zenével foglalkozik, akárcsak hobbiszinten, az megőrzi gyermeki énjét. Valami tisztaságot ad a zene, de ki is kapcsol, más szférába visz.