Még a mi időnkben is fél napokat zötykölődtünk a magas hegyekben

A magyar áruknak is el kell jutniuk Rijekáig. De hogyan, amikor nincs vasút, nincsenek közutak? Igaz ugyan, hogy még a 18. században, III. Károly uralkodása idején megépült a kezdetlegesnek nevezhető Karolina-út (Via Carolina), amely Károlyvárosból (Karlovac) Fiumébe vezetett. Egy jól (jobban) járható út viszont nagyon hiányzott. Vasút is kellett volna, ám a magas költségek miatt az is késett. Az ezer méternél is magasabb hegyek leküzdése a Gorski Kotaron (magyar jelentése: hegyi járás) komoly akadályok elé állította az áruszállítókat. Mint ahogy minket, turistákat is még a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben, amikor a Trabantokba, Skodákba pakolt sátrakkal és más holmikkal nyaralni indultunk.

Autóval szinte lehetetlen volt előzni a szerpentinekkel teletűzdelt, szűk, kanyargós és forgalmas utakon, ahol mindig számítani kellett szembejövő forgalomra. Fél napig is eltartott, mire átvergődtünk, ha nem is járásnyi, ám megyényi vidéket uraló magaslatokon. A régi kacskaringóknál fellélegeztünk, amikor elértük Delnice települést, amely nevében hordozza a választóvonal kifejezést, s a magasból végre megpillantottuk a nagy kékséget. Gyakorlatilag elértük a kontinentális és a mediterrán éghajlat határát, ahonnét jó időben egész a tengerig lehet ellátni. Innét már csak harminc kilométert kellett tovább zötykölődnünk. A tarthatatlan helyzet csak a kilencvenes években, az autópálya többlépcsős megépítésével oldódott meg. 1873-at a vasút és a kikötő fontos éveként emlegetik Fiuméban. Ekkor fektették le az odavezető sínpárt. Ezt a szakaszt 2019-ben ígéri felújítani a horvát állam úgy, hogy a vasparipák akár óránként 120 kilométeres sebességgel is közlekedhetnek.

Hosszabb távú tervekben szerepel alagút a vonatoknak az 1400 méter magas Ucska hegység alatt, ahol most csak közúton lehet átjutni egyik oldalról a másikra. A kikötő terve is 1873-ban lépett a megvalósulás útjára Hajnal Antal tervei alapján. A makói születésű mérnököt (1838–1907) a Nemzetközi Vöröskereszt aktivistájaként is jegyzik. 1867-től állami hivatalokat vállalt, a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium alkalmazottja lett, főmérnöki beosztásban. Figyelme mindinkább választott lakóhelye felé fordult, megjelentetve Fiume és kikötője című munkáját. Ő kapta a megbízást a kivitelezési munkálatok irányítására, kezdetben osztálytanácsosként, majd a királyi tengerészet műszaki ügyvezetőjeként. Ténykedése során számos magyar szakember, mérnök és fizikai munkás érkezett a városba. Rájuk a vasútépítés során is szükség volt.

Akárcsak a munkákat koordináló hivatalnokokra. Kitartó munkálkodásuk eredményeként Rijeka Európa fontos kikötője lett, Trieszt és Marseille mellett. A ,,porto” megálmodói között zalai kötődésű szakembert is találunk. Császár Ferencet (1807–1858), aki már 1841–42- ben terjedelmes, kétkötetes kiadványban írt a bővítés, illetve az átépítés szükségességéről. A zalaegerszegi születésű jogász, költő, bencés szerzetes a Magyar Tudományos Akadémiának is tagja volt. Jogot Pesten, majd Zágrábban tanult, tehát kitűnően ismerte a horvát nyelvet. Fiumébe kerülve egy ideig a gimnázium magyar nyelv és irodalom tanára, majd 1832-ben a kormányszéknél fogalmazó- gyakornok 200 forint fizetéssel. Pedagógiai és a város érdekében végzett munkája elismeréseként a patricius tanácsosai közé vették föl. 1835- ben Zala megye táblabírájává választották.

Folytassuk egy másik, közeli palotával, amely az Adria nevet viseli, újkori fölirattal a homlokzatán: Jadrolinija, ami horvát hajózási társaságot takar. Kialakításával és méreteivel uralja a kikötő képét. Tervezője Freund Vilmos volt. 1897-ben adták át, mint a Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. székházát. Az irodákon kívül voltak itt tisztviselői lakások és a város leghosszabb ideig megjelenő magyar lapja, a Magyar Tenger Kiadóhivatala is. A palota magántőkéből épült. A társaság alapítói vasúttársaságok, malmok, bankok tulajdonosai voltak, sőt egy időben Jókai Mór is szerepet vállalt a grémiumban. Az íróról gőzhajót is elneveztek. A vállalkozás nagyjából az első világháborúig virágzott. 1900- ban Budapesten is felépült egy üzletigazgatósági palotája. 1903-ban 666 hajójáratuk volt, s a kivándorlási forgalom csaknem kétharmada esett rájuk. Többek közt máltai, tuniszi, spanyolországi és brazíliai utakra kötelezték el magukat. Utolsó hajójukat 1956-ban szanálták. A társaság sokatmondó jelmondatot választott: ,,Hazának használj!”, amely a piros- fehér-zöld zászlajukra is felkerült. (Folytatjuk.)