Zsiráfnyelv és sakálnyelv - Az erőszakmentes kommunikációval ismerkedtek pedagógusok, szülők

„Mikor az ember agresszív, akkor a sakál szíve vérzik: ha indulatosak vagyunk, akkor valamilyen szükségletünk szenved hiányt.„ – összegezte Kiss Ibolya, a tanfolyam szervezője, a Vajda János Gimnázium igazgatóhelyettese, aki a szerző könyvét olvasva gondolkozott el azon, mennyire hasznos lenne, ha a térségben élők is megismerkedhetnének a hatékonyabb kommunikációval.

Hosszas szervezőmunka eredményeként került Keszthelyre a 30 órás, akkreditált továbbképzés, melyet Rambala Éva, az erőszakmentes kommunikáció hazai oktatója tartott. A képzés ingyenes volt, ehhez sokan segítséget nyújtottak: az iskola fenntartója és a gimnáziummal kapcsolatban álló alapítványok, szervezetek, szülők, magánszemélyek is.

– Elgondolkodtató volt, hogy mennyire automatikusan és negatívan működünk, mind másokkal, mind saját magunkkal szemben. Nem vesszük észre és nem tudjuk megköszönni másoknak, amit értünk tesznek és nem tudunk megbocsájtani sem. Megtanultam, hogy önmagunkra is oda kell figyelni, magunknak is meg kell tudni bocsájtani és magunkkal szemben is tudni kell hálásnak lenni. Meg kell találni az okát, hogy valamit miért csinálunk, mit várunk el másoktól és magunktól: így olyan társas kapcsolatot tudunk kialakítani, melyben az érezzük, hogy egymásnak segítünk.- szólt arról Kiss Ibolya, hogy számára mi minden jelentett a képzés.

Az iskola egyik nyelvtanára, Németh Zsuzsanna számára is nagy felismerés volt, hogy a mindennapi kommunikációban mennyi mindenen lehet javítani.

– Önző módon át szeretnénk vinni a saját akaratunkat a másik félre. Gyakran megsértjük a másikat és nem tudjuk, hogy az, amit szeretnénk, miért nem valósul meg. Számomra nagyon figyelemfelkeltő volt, hogy nagyon sok az életünkben a „kell”: a kötelező feladatokat soroljuk egymást után. Sokkal szebben, személyesebben lehet kommunikálni, ezt tanultuk meg.

– A diákokkal való kapcsolatban ez milyen változásokat hozott? Egy tanár – tanítvány kapcsolatban azért szükséges, hogy ott legyen a „kell”, a feladat, a követelmény.

– Igen, ez tényleg dilemma, amit próbáltunk is feloldani a tréningen, hogy az osztályban hogyan határozom meg, hogy a diáknak meg kell csinálni valamit. Én azóta máshogy fogalmazom meg a dolgokat: „én most szeretnélek kérni titeket arra, hogy ezt a feladatot közösen oldjuk meg”. A gyerekek észrevették, hogy máshogy szóltam, jobban érezték magukat, mosolyogtak, úgyhogy működik.- idézte fel a tanárnő.

A viselkedés, a kommunikáció alapvető megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra, de a pedagógusok már tudják, mire kell figyelni és is nagy lépés, hogy rájönnek, esetleg milyen hibát vétettek a kommunikációban.

– Legtöbbször nem halljuk meg egymást, nem várjuk meg, mit akar a másik valójában mondani. Engem leginkább az fogott meg, hogy együttérzéssel próbáljunk meg közeledni a másik ember felé. Sokszor mi magunk sem tudjuk, mit érzünk, ezért történnek gyakran a félrekommunikált szituációk, amikor csak a düh jön elő és a másik hibáztatása: gyakran nem vállalunk felelősséget saját gondolatainkért és érzéseinkért. Megtanultam, hogy álljunk meg, vegyünk egy nagy lélegzetet és figyeljünk meg önmagunkat, jöjjünk rá saját magunk, mi az, amire szükségünk van, mi az, amit valójában akarunk a másiktól. Ha rébuszokban beszélünk, a másik soha nem ért meg minket. Például, ha azt mondjuk: kérlek, tartsd tiszteletben a magánéletemet, az nem világos kérés; konkrétan meg kell fogalmazni: kérlek, kopogtatás nélkül ne gyere be a szobába. – mondta el Molnár Éva Cecília nyelvtanár, hiszen a tréningen tanultak sokat segítenek a tanár-diák kapcsolatban és mindennapi életben is.