A flamenco nyelvén - Tánc Pirók Zsófiával, zalaegerszegi fellépése apropóján

- Hogy lett köze egy fiatal magyar lánynak az andalúz flamencóhoz?

- Édesanyám is flamenco táncművész. Eredetileg balerina volt, a Győri Balettnek volt magántáncosa, de egy lábsérülés miatt spicc cipőt nem tudott többé használni és elkezdett más műfajok iránt érdeklődni, keresni az útját annak, hogy milyen területen tudná folytatni azt a hivatást, amiért annyit küzdött és amire annyit áldozott. Én pont ebben a keresési időszakban érkeztem, akkor derült ki, hogy én már úton vagyok. Úgy hogy én szinte belecsöppentem ebbe, habár akkor még Magyarországon alig volt ismert a flamenco.

Fotó: Seres Péter

- Azért hallottunk már róla, a hetvenes években Antonio Gades nagy sikerrel szerepelt, emlékeim szerint az Erkel színpadán.

- Flamenco előadás az lehetett, de itthon nem tanította, így nem is táncolta senki. Gades előadásának hatalmas sikere volt, de ez egy kis kör élménye volt, a többség számára idegen és ismeretlen maradt a műfaj. Ilyen szempontból én egy kiváltságos helyzetben voltam, hogy ennyire kis kortól kezdve hallgathattam ezeket az énekeket, ezeket a ritmusokat. Nekem ez soha nem egy furcsa, vagy kuriózumnak számító dolog volt, hanem ez volt a természetes, hisz otthon ezt hallgattam, ezt láttam.

- Mi a fontosabb a flamencoban, az ének vagy a tánc?

- Az ének volt az első, ahhoz alakult ki később a gitár kíséret és csak utoljára a tánc. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy egyik a másik alárendeltje lenne, sőt igazából ez egy ilyen állandó hármas kommunikáció a három fő pillér között. A mai napra már bekerültek újabb hangszerek is, és van, amikor több táncos is van a színpadon, de az eredeti flamenco felállás énekes-gitáros-táncos úgy, hogy az ének volt annak idején a legfontosabb, és amit az énekes előadott, azt fejezték ki a tánccal is.

Pirók Zsófia: A flamenco számomra azt jelenti: a zene által egységbe fogva kapcsolatba kerülni a Földdel és az Éggel...

- Férfi, vagy női tánc a flamenco?

- Mind a kettő. Abszolút nincs különbség, ugyanazok a lépések, ugyanazok a mozdulatok mindkét nemnél, a stílusában van eltérés. A férfiaknak a karmozdulatok, a csípőmozdulatok mások, esetenként sokkal keményebbek, vagy mondjuk egy férfi nyilván sokkal virtuózabban táncol, de mivel mindenki a saját stílusára is formálhatja, és mivel nincsenek annyira kötöttségek a flamencóban, ezért nagyon alkalmas arra, hogy mindenki a saját egyéniségét megmutathassa benne.

- Van-e táncos ideálja?

- Sok táncos van, akit kifejezetten nagyon szeretek, de olyan, hogy egy ideál, olyan nincsen.

- Hogy szerveződött a mai fellépő együttes?

- Négy évet éltem Sevillában, felvételiztem az ottani táncművészeti konzervatóriumba, ahova első külföldiként, s egyedüli magyarként fel is vettek táncos múltamnak köszönhetően a harmadik évfolyamba, úgy hogy a 6 éves képzésből nekem csak 4-et kellett abszolválnom. Ott ismerkedtem meg azokkal a zenészekkel is, akiket most meghívtam erre a produkcióra (flamenco ének: Cristina Soler (Sevilla), flamenco gitár: Juan José Bando (Sevilla), ütőhangszerek: Tarr Gergely, hegedű, ének: Szirtes Edina Mókus) hiszen én ott kint is sokat táncoltam, sok előadásunk volt különböző flamenco klubokban. Tavaly pedig elnyertem itthon a Fülöp Viktor táncművészeti ösztöndíjat, ami ahhoz jelentett nagy segítséget, hogy megvalósíthattam ezt a darabot, ami már régi tervem volt. Persze ez komoly költségekkel járt, minthogy autentikus művészekkel szerettem volna létrehozni, s ezt ez az ösztöndíj ezt lehetővé tette. A novemberi, Nemzeti Táncszínházbeli premieren készült az előadásról egy videóanyag, amiből egy összeállítást kiküldtünk Madridba, aminek eredményeként meghívást kaptunk egyből egy madridi fesztiválra is. Ha ez külföldön és Magyarországon is ilyen sikeres gondoltam , akkor ne csak Budapesten hanem az ország számos városában is láthassa a közönség.

- Ez az előadás egy történet?

- Majdnem, bár nincs komoly vezérfonala, amire azt mondhatnánk, hogy egy történetet mesél el. Úgy tekintek rá, mint ha minden egyes szám egy külön kis történet lenne. A Sóhajok cím is erre utal. Számomra nagyon sok mindent fejez ki ez a szó, de elsősorban azért választottam ezt a címet, mert azt látom, hogy bizonyos életesemények, vagy bizonyos érzelmek, pillanatok függetlenül attól, hogy milyen kultúrához kötődünk, hogy ki milyen neveltetést kapott, hova született a világba, mindenki számára átélhetőek. A csalódás, az elkeseredettség, hogy szeretünk valakit, akit elveszthetünk, de aki ugyanakkor a hatalmas öröm is számunkra, vagy csak az egyszerű pillanatok, mint mondjuk a várakozás. Olyan dolgok, amit egyszer mindenki átél. Ilyen pillanatokat választottam ki, és arra jöttem rá, hogy a sóhaj, mint olyan, dramaturgiailag is nagyon jól felhasználható, hiszen szavak nélkül esetenként nagyon különböző szituációkat, alkalmasint teljesen ellentéteseket is képes kifejezni. Ez a vezérfonala az előadásnak. Minden tánc mást mesél el, de időnként megszólal egy-egy sóhaj, ami pedig pandantja a mozdulatnak.

- Rápendül a magyar népzene a flamencóra?

- Előadásunkban magyar népzenei elemek is vannak, ugyanis Szirtes Edina Mókus is megjelenik az előadásban hegedűjátékával és énekhangjával is. De sem a flamencóban, sem pedig a magyar népzenében nem az autentikát fúzionáltuk, hanem egy abszolút kortárs előadást hoztunk létre. Mind a két stílusirányzatot megnéztük, mind a kettőben a kortárs kapcsolatokat kerestük. Aki látja az előadást, rájön arra, hogy amikor együtt szól ez a két világ, egyáltalán nem tűnik különállónak, hanem egybeforr.

- Az andalúziai zenésztársak hogy élik meg ezt a magyarországi szereplést? Mit gondolnak, hogy itt most egy teljesen szűz területen kell hódítani, vagy tudják, hogy akik ide beülnek, azok mind flamenco őrültek? Hogy állnak a színpadra?

- Nagyon, nagyon tetszik nekik Magyarország, mind a tájakat tekintve, mind az embereket, mind az ételeket, nagyon jól érzik magukat. Mind a két művész hozzá van szokva ahhoz, hogy sokat utazik, mert nagyon nagyszerű művészek és sok felkérésük van, úgy hogy ők is Japántól kezdve Brüsszelen át nagyon sok helyen megfordultak már. A flamenco egyre inkább hódít az egész világon. Nekünk is az a tapasztalatunk, hogy bárhova megyünk is, mindenhol nagyon nagy sikerünk van.

Fotó: Seres Péter

- Nem autentikus flamenco ruhában lép fel.

- Minthogy a saját stílusomat szeretném megjeleníteni és ahogy mondtam is, ez nem egy hagyományőrző előadás, hanem egy kortárs előadás főleg az eleganciát keresem a megjelenésben, és hogy a színekkel is reflektálhassunk érzelmekre, hogy azok is közvetítsenek, ne csak mozdulatok.

- Művésznő, ön nem csak a mozdulatokkal, hanem a szavakkal is remekül bánik, mondjon kérem tíz szót, ami a flamenco.

- Szenvedély, az első, ami eszembe jut, tűz, ellentétek, harmónia, lágyság, erő, virtuozitás, fegyelem, improvizációk. Ugyan nem egy szó, de a számomra amit jelent: a zene által egységbe fogva kapcsolatba kerülni a Földdel és az Éggel.