Kislabdával nagy dobás a tüdőátültetettek Európa-bajnokságán

Hat esztendővel ezelőtt esett át tüdőátültetésen Merth Attila, aki egy évvel később már részt vett Bangkokban a transzplantáltak világjátékán, mint a magyar röplabdacsapat tagja. Az egerszegi sportembernek régi szerelme ez a sportág, hiszen anno ő maga is versenyszerűen űzte, tagja volt a ZTE csapatának. Aztán betegsége „éket vert” kettejük közé...

Az elmúlt hat évben viszont Merth Attila már sorra szállítja a jó eredményeket az említett világjátékokról, illetve a szívés tüdőátültetettek Európa-bajnokságairól is. Legutóbb a hollandiai Apeldoornban szerzett bronzérmet a röplabdázókkal, amit egy atlétikai számban, a kislabdahajításban aranyéremmel fejelt meg!

Véletlenül? Biztosan nem. A kiegészítő sportnak szánt kislabdahajítás ugyanis fontos részét képezi a felkészülésének, illetve gyógyulásának is.

– A kislabdahajítás azért volt fontos számomra, mert a műtétem után lebénult a jobb kezem, és három hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjam mozdítani – így a „kezdetekről” Merth Attila. – Folyamatosan kellett mozgatnom, erősítenem, amiben Zsálek Andrea gyógytornász döntő érdemei voltak. És vannak ma is, hiszen továbbra is támaszkodhatok az ő segítségére. Hollandiában például azt a finn versenyzőt is legyőztem, akit eddig még soha. Persze ne feledkezzünk meg a röplabdázókkal elért bronzéremről sem: amióta benne vagyok a csapatban, még nem tértünk haza üres kézzel az Eb-ről.

És ennyi év után talán már érdemes megkérdezni: vajon az újrakezdés után megtalálta-e a sportban, amit keresett?

– Amikor a betegség miatt nem sportolhattam, valóságos elvonási tüneteim voltak, ám most teljes mértékben visszakapom, amiről akkor esetleg lemaradtam – magyarázta szinte egy lendülettel. – A transzplantáltak csapatában való részvétel, és a versenyekre való felkészülés, valamint a ZTE Röplabda Klub újraszervezése is sok időt elvett, de ez mind édes teher számomra.

Merth Attilával beszélgetve az ember azon is eltűnődik: mi lett volna vele, ha nem kezdi újra a sportolást. Bár – ahogy hallgatjuk – ezt nehéz lenne elképzelni. És ő vajon egyáltalán elgondolkodott-e ezen?

– Amikor a transzplantációs bizottság előtt álltam és dönteni kellett a műtétről, feltették azt a kérdést is: mit csinálnék, ha sikeresen túljutnék a beavatkozáson – érkezett a válasz egy régi történettel. – Azt feleltem, hogy röplabdáznék. A bizottság elnöke, a későbbi műtétet is végző Lang György professzor pedig azt mondta, hogy fogok is. Azóta nemrég találkoztam vele először, s említette, hogy hallott már az eredményeimről... Az újrakezdésben csak egy valami akadályozhatott volna meg: a jobb kezem, ha tényleg nem mozdult volna meg. Megtanulhattam volna ballal is sokmindet, de szerencsére nem kellett, mert nem adtam fel. És hálás vagyok a gyógytornászomnak, Andreának, hogy ő sem. És most itt tartok.