Ünnep jövend

Most a mi ünnepünk, a magyar kultúra napja közeledik. Illendő hát, hogy ünneplőbe öltöztessük szívünket (ha már a zászlótartókba nem kerül lobogó...), s egy kicsit magunkba szállva végiggondoljunk ezer, de inkább annál pár százzal több évet. Legyen ez kinek-kinek saját lelkiismereti kérdése (feladata?), ám az már mindannyiunkra tartozik, hol, mikor, s kik rendeznek ünnepséget a magyar kultúra napján.

Apropó: mint minden ünnep, ez is kisbetűs a magyar nyelvben (ld.: a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szabályzata 11. kiadásának 146. pontját!). És ez a bökkenő! Azok, akik nagy lelkesen (és nem kevés közpénzből!) nagy kezdőbetűkkel kinyomtatják a meghívókat, plakátokat súlyosan vétenek nyelvünk ellen. Pedig a nyelv(tan) éppúgy része a magyar kultúrának, mint Kölcsey Himnusza, Fadrusz János Mátyás-szobra, Kodály Psalmus Hungaricusa, Feszty Árpád körképe, Rubik Ernő bűvös kockája stb.

Nagyon igazságtalanok lennénk, ha a „nagyok” mellett megfeledkeznénk a „kisebbekről” (ámbár az ilyetén besorolás egyrészt bántó, másrészt igazságtalan is lehet): kevésbé jegyzett, elfeledett (feledésre ítélt!) írókról, kétkezi alkotókról, beatzenészekről, a viccek, a kínrímek alkotóiról, de még (Uram, bocsá’!) vaskos mondanivalóink kiötlőiről is. Mert csak egységében, harmóniájában teljes a magyar kultúra!

Ez az egység vonatkozik az ünnepségekre is! Félő, hogy idén is lesznek olyanok, akik kisajátítják maguknak (egy pártnak, mozgalomnak, kisebb vagy nagyobb közösségnek), s a lényeget háttérbe szorítva nem a magyarság nemzeti imájáról, nem a kultúránk sérülékenységéről, nem a nyelv mindenek feletti összetartó erejéről fognak szónokolni. Ha pedig így lesz, másodrangúvá lesz a kis- avagy nagybetűs írásmód

Beküldte: Zatkalik András