A zene érzékenyebbé és türelmesebbé tesz

-  Mi birtokba vettük - mondta Sebő Ferenc. -  Aquincumban más nemzetiségű fiatalokkal táborozva ért az élmény, hogy milyen jókedvvel énekelik a szerbek, meg bolgárok a saját népdalaikat, milyen jól hangot tudtunk találni egymással. Nagy szégyen volt, hogy mi, Bartók országának képviselői egy hangot sem voltunk képesek kinyögni.

- A népzene iránti vonzalmat nem könnyű átplántálni a következő nemzedékekre.

- Nem is lehet ezt ráerőltetni senkire, tradíciószerűen sem. Ha nekünk meg nem tetszett volna, soha el nem kezdünk a saját örömünkre énekelni. A közönség pedig azt érezte: hű de jó ez, gyerekek! Kezdetben a megzenésített József Attila-versek közé raktuk be a népzenét. Örömöt okozott nekünk, ez látszott rajtunk, és ragályos lett! Ez a mi táncház- mozgalmunk nem folytatása a folklórnak. Az eredeti, autentikus táncház a hagyományos életmód kommunikációs nyelvezete volt, a miénk viszont új  városi környezetű  polgári mozgalom. Egy speciális hagyományba nyúl bele, felhasználja, amit ott lelt, de nem annak a folytatása. Benne van bár 600-800 évnyi történelem is, kapcsolódik egymáshoz a népzene, néptánc, történelem, a közösségek szerveződése. Felélednek hagyományok, de ez a városi fiatalok szórakozása. A tánc a városra sem az égből pottyant. Egy bevett polgári forma volt, hogy a gimnáziumban tánciskolába jártunk, és minden korabeli olyan táncot megtanultunk, amivel lehetett közlekedni. A módszer ugyanaz: apró lépésekből fölépített táncok, párcsere. Csak a repertoárt bővítettük ki a régebbi táncokkal - kész, ennyi. Nagyon fontos volt azonban, hogy Zenetudományi Intézetből Martin György és a kollégái komolyan vettek bennünket, szakmailag segítettek, de kontrollt is adtak. Tímár Sándor akkorra már sokakat megtanított az autentikus néptáncra. Mikor országszerte szétterült a táncház, jöttek külföldről is.1977-ben megjelentek az erdélyiek; még mulattam is rajtuk. Jó fejek vagytok  mondtam , idejöttök Pestre erdélyi táncot tanulni? Rendben van, ilyen az emberi természet, mit csináljunk? A szomszédban Józsi bácsi nem elég jó nektek? Mi hozzá jártunk, de hát akkor most itt Pesten megtanulhatjátok, amit ott ti nem tanultatok meg tőle.

Sebő Ferenc: A legnagyobb eredmény az, hogy a fiatalok most már százezres tömege önként foglalkozik néptánccal, népzenével. Fotó: Matyovszky Márta

- Halmos Bélával, Tímár Sándorral együtt kaptak 1985-ben Állami-díjat, aztán különváltak útjaik. Ön most a Bem rakparton zenél a bandájával.

- Csináltunk egy öregek táncházát, hogy az a sok-sok ember, akit megtanítottunk táncolni, táncolhasson. A fiatalok talán kinézik őket maguk közül, hát legyen egy hely nekik is. Ez a Bem-rakpart 6. Mostanra minden korosztály beszivárgott... Háromévi munkánk van benne, minden hónap első szombatján. Műsor is van, meg táncház is, elégedett vagyok.

- A Hagyományok Háza?

- Az is fontos. A legnagyobb eredmény az, hogy a fiatalok most már százezres tömege magától, önként foglalkozik néptánccal, népzenével. Remélni sem mertem volna ezt! Ennek a támogatására kellett az intézményes oktatás. Nem becsülhetjük eléggé, hogy nálunk  más országokkal szemben  még sok régi műfajban megvoltak a zenészek. Egy tekerőlant - középkori hangszer. Egy méhkeréki román zene - az tiszta XVI. század, talán még korábbi, a többszólamúság előtti. Egy gyimesi ütőgardon nagyon archaikus zene. Nem a régiségük az érték, hanem az, hogy olyan időszakot idéznek fel az európai zenetörténetből, ami jól összekapcsolható a mostani rockzenékkel, popzenékkel. Brutálisabb, keményebb, táncszerűbb. Ezt nagyon szerették a városi fiatalok.

- Sok díja közül mit jelent önnek a Lajtha László-díj?

- Nagyon fontos, hogy a Lajtha-hagyaték ne kallódjon el, hogy rendbe tegyük. Ez egy olyan munka volt, amiért fizetség nem járt, nem is tudott róla senki, így ez a díj igazi erkölcsi elismerés, nekem nagyon jól esett. A többi díj is jól esik az embernek, csak azt soha nem tudhatjuk, ki miért kapja. A magam Kossuth-díját sem tudom, hogy kik javasolták, de nagyon köszönöm nekik. Az Állami-díj, amit Vitányi Ivánnak köszönhettük  kipréselte valamelyik elvtársból  kvázi megvédett bennünket. Kicsit ilyen volt a Lajtha Kossuth-díja is annak idejét. Rajeczky Béni bácsi mesélte, hogy köztudott volt Lajtha ellenállása az akkori trendeknek. Modorával, az egész alapállásával. Gyakorlatilag jövedelem nélkül tengődött, és nem engedték külföldre se. Akkor a barátai összefogtak  ezt meg Ujfalussy tanár úr mesélte , bementek Révaihoz: - Révai elvtárs, ez mégiscsak tűrhetetlen, a külföld mit fog szólni, hogy maguk ilyen barbárul bánnak ekkora művésszel, mint Lajtha László, aki a Francia Akadémiának is tagja?  Mit csináljunk? - kérdezte Révai.  Hát adjanak neki egy Kossuth-díjat!  mondták a rendszerben akkor még bízó ifjak. Aztán nehezebb lett Lajthát rábeszélni, hogy vegye át, mint Révait, hogy adjon. Csinált később egy listát azokról a mellőzöttekről, akiket érdemesnek tartott a díjra, és köztük szétosztotta fillérre a Kossuth-díját.

- Mi a lényeg az életben?

- Hát, ez egyszerű kérdés, igazán! Mégis, korlátozzuk csak arra, miért tartom fontosnak, hogy a mai életünknek is része legyen a hagyomány. Mert megmutatja, hogy az a társadalom hogyan működött. A kommunikáció nem csak beszéd, nem csak gesztikuláció de az ének, a zene és a tánc is elválaszthatatlanul beletartozott. Amolyan szentháromság volt ez, a kommunikáció szentháromsága, amiből egyik részt sem lehetett kiemelni. Kodály már rég arra törekedett, hogy az oktatáson keresztül ez beépüljön az életünkbe.

- S közben hovatovább a zenei analfabéták országává leszünk.

- Felháborító, hogy az ország föl akarja számolni saját múltját, örökségét, önmagát. Mi ma abból élünk, hogy Kodály a zenét  a népzenét is  közkinccsé tette. Azért volt nekünk olyan jó képességű rockzenész társadalmunk is, s van a komolyzenében is annyi jó művészünk. A zene más emberré tesz, sokkal érzékenyebbé, finomabbá, türelmesebbé válunk, ha zenével is megtanuljuk magukat kifejezni, nem beszélve a táncról. Az emberi lelket formálja. Gyerekkorban kell elkezdeni, és aki egyszer abba belekóstolt nem felejti el.

- Klubot szervez, jár vidékre koncertezni, iskolákba is, hallgatom a rádióban, pályázatokat véleményez, kutató-szervező munkát végez, bizonyára zenét is szerez. Hogyan bírja ezt idővel és energiával?

- Nem is tudom. Néha persze nagyon nehéz, de hát az embert szólítják a feladatok. Mivel élvezetből csinálom, ezt nem lehet korlátozni: az ember egyszerűen megy az érzékei után. Nem mindent csinálok már azonban olyan intenzitással, mint régen. A Hagyományok Házából nyugdíjba mentem, de feldolgozásra váró anyagom van ott, és a gyűjtésemet is rendbe teszem, hogy jobban lehessen majd használni. A Zenetudományi Intézetben a magyar népdaltípusok katalógusának második könyvén dolgozunk, ami Dobszay László halála miatt félbe maradt. A rádiózás is sok időmet elveszi; mintha minden héten egy szakdolgozatot tennék az asztalra.

- Hallgatva nagyon könnyednek, élvezetesnek tűnik a Népzene újragombolva című rádióműsor, mintha csak adomázna. Nemrégiben pedig a Fölszállott a páva tévés vetélkedő zsűrielnöke volt.

- Amikor felkértek, azt mondja a szerkesztő: most megpróbáljuk modern eszközökkel divatba hozni a népi műfajt. Kicsit elkéstek vele, mert ez már 40 éve divatban van. De hozzuk divatba a médiumokban is, mert az még nem sikerült! Láthatta immár az egész ország, hogy mennyi szép és okos, ügyes fiatal van, aki ezzel foglalkozik. Így nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, mint a mi időnkben.