Egyedül a kelta temetőben

Több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1959 nyarán ismerkedett meg a régészek életével dr. Horváth László. A fenékpusztai ásatás, melyen dolgozott, kijelölte a pályáját: bár származása miatt – édesapja kántortanító volt – négyszer is elutasították az egyetemről, mégis régész diplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

– A pontos számot nehéz lenne megmondani, mindenesetre 180-200 ásatásom volt – gondolkozik el, miközben a Thúry György Múzeum Fő utcai épületében, az 5. számú leletraktárban az általa megtalált tárgyak között sétálunk. – Ezek között persze volt olyan is, amely 4-5 évig elhúzódott. A helyszínek közül Rezi különösen a szívemhez nőtt. Az ottani homokbányában sírokat találtak, mint kiderült, egy egész kelta temetőt rejtett a föld. Pénz hiányában teljesen egyedül álltam neki a 20 ezer négyzetméteres terület feltárásának. Az akkori téesztől annyi segítséget kaptam, hogy géppel letolták a humuszréteget.  Minden más munkát: az ásást, a restaurálást, a rajzolást, a dokumentálást, majd mindennek a tudományos publikálását egyedül végeztem el.

Dr. Horváth László a Balatoni Múzeumtól 1975-ben Nagykanizsára került. Folyamatosan képezte magát, s a terepmunkáról sem feledkezett meg. Hosszas munkával feltérképezte gyakorlatilag Dél- Zala minden lelőhelyét, térképre vitte azokat. Mindebben kizárólagos segítője a két lába volt – fogalmazott évtizedekkel később. Régészeti munkáját a nagykanizsai Thúry György Múzeum akkori igazgatója, dr. Kerecsényi Edit is támogatta – aki 1984- ben nyugállományba vonult, s utódja az akkor már tudományos fokozattal rendelkező dr. Horváth László lett. – Mindig többre becsültem a terepmunkát, mint az intézmény igazgatását – mosolyodik el, széttárva kezeit, mintha azt jelezné: „nem tehetett másként”. – A sors keserű fintorának érzem, hogy a kitüntetésem idején arról kell olvassak, hogy a szívemhez oly közel álló múzeumot, melyet több mint 2 évtizeden át vezettem, le akarják minősíteni. Ez egyenlő lenne az intézmény halálával, a tudományos kutatómunka megszűnésével. Nagykanizsa óriásit veszít, ha ez megtörténik.

Derűsebb vizekre evezve a feltörekvő generációról kérdezem. Merthogy dr. Horváth László azon muzeológus nemzedékhez tartozik, akiket csak úgy emlegetnek: „ők építették fel a zalai múzeumokat”. Főnöke, dr. Vándor László is hasonlóképp méltatta őt 2006-os nyugdíjba vonulásakor. Hogy lesznek-e méltó utódai? Kicsit tamáskodóan válaszol, szerinte a fiatalok között kevés az igazán kitartó. Legtöbben nem tudják pontosan, hogy mit is jelent régésznek lenni. Álmokat kergető, Indiana Jones legendáin felnövő fiúk döbbenten veszik észre első ásatásukon, menynyire más a mozivászon és a valóság. Akadnak olyanok is, akik íróasztal mögött szeretnek dolgozni – három könyvből gyártanak egy negyediket. Ők gyorsan kikopnak a régészek közül, ezt jól mutatta az M7-es autópálya építésekor lezajló feltárássorozat, melyen a nem odavaló emberek 1-2 hónap alatt kirostálódtak. Persze azért akadtak igazán jó, a szakmánál megmaradó régészpalánták is, róluk elismeréssel beszél dr. Horváth László.

– Mindig azt tanítottam a hozzám kerülő régészeknek: tisztesség, pontosság, rendszeretet legyen a vezérelvük. Ha ez társul némi következetességgel, szerénységgel, jókedvvel és kitartással, ráadásul a látókörük is kellően széles, akkor jó régész lesz belőlük. No meg természetesen, ha nem felejtik el magukat folyamatosan képezni, hiszen ebben a szakmában is óriási a fejlődés, lépést kell tartani. Naponta látnak napvilágot új információk, és a technika is változik. A GPS, a számítógép, a lézeres távolságmérő ma már óriási segítség a számunkra. Hozzátéve: akármit hoz a jövő, a régész legfontosabb eszköze a lába, a keze és a szeme. A szántásban heverő több ezer éves cserépdarabot nem lehet műholddal észrevenni és megmenteni.


Könyvet ír a késő bronzkorról
Dr. Horváth László első zalai régészként érdemelte ki a szakma legmagasabb elismerésének, életműdíjnak számító Rómer Flóris-érmet. A kitüntetést Budapesten vette át, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat ünnepségén. Jelenleg a Nemzeti Örökségvédelmi Központ Nyugat-dunántúli Régiójánál konzulensként segít a leletanyagok feldolgozásában. Tudományos publikációi is elfoglalják, a Nyugat-Dunántúl késő bronzkori történetét feldolgozó könyvet ír.