Élet a kelet-európai zsidógettókban

Gettó

A negatív kicsengésű szó a valamilyen, általában faji vagy vallási szempont alapján elkülönített, elzárt városrészre, lakónegyedre utal. Az első gettók a XI. századi Itáliában jöttek létre, és már akkor is a zsidók voltak a szenvedő alanyok: a nagyobb olasz városállamok a területükön élő zsidókat elkülönülő városrészekben való élésre kényszerítették. Velence városállama 1516-ban telepítette jelentős számú zsidó közösségét egy szigetre Velence közelében, majd 1555-ben, IV. Pál pápa „Cum nimis absurdum” kezdetű enciklikája nyomán közkeletű lett a gettó kifejezés használata is. A zsidóság elkülönítése elsősorban a keresztény kereskedők és iparosok érdekeit szolgálta. Az itáliai minta alapján a középkor végére Franciaország, Lengyelország, a Német-római Birodalom és Anglia is gettókba kényszerítette a saját zsidó lakosait. Ezek a középkori gettók csak a 19. század végére tűntek el teljesen, az utolsót Rómában számolták fel, 1870-ben.

Azonban alig telt el fél évszázad, és a világuralomról és felsőbbrendűségről ábrándozó náci birodalom a legázolt Lengyelországban ismét létrehozta az elkülönített negyedek intézményét: ennek elszenvedői pedig ismét a zsidók lettek. A lengyelek lerohanása után a łódżi lett az első gettó, amit a varsói követett. De amíg a középkorban az uralkodó célja csak az elkülönítés volt, a zsidók és a keresztények keveredésének megakadályozása, addig Adolf Hitleré a szegregálás, majd a kiirtás.

A gettóba való be- és kilépést is a zsidó rendőrök felügyelték.

Lengyelország náci lerohanása után, már 1939 őszén megkezdték a németek a lengyel falvak és általában a vidék zsidóságának először a nagyvárosokba, majd ott pedig zárt gettókba való költöztetését. Az így, mesterségesen létrehozott zsidó közösségek vezetésére a nácik 12-24 fős zsidótanácsok felállítását parancsolták, mely tanácsok az egyes zsidó közösségek legbefolyásosabb tagjaiból álltak. A Zsidótanácsok létrehozására az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vezetője, Reinhard Heydrich adott parancsot, 1939. szeptember 21-én. Az egyes zsidótanácsok feladata a németek utasításainak végrehajtása volt. Adminisztratív és döntési hatáskörrel is rendelkeztek az élelemellátás megszervezése (jegyrendszer), egészségügyi kérdések, temetkezés és lakosság-nyilvántartás, valamint a lakás-, szoba- és fekvőhely-kiutalások terén. Rendkívül fontos feladatuk volt a németek által igényelt munkaerő kiállítása az adott gettó területén működő gyárakba, a haláltáborokba menő transzportok összeállítása, illetve a gettók belső rendjének fenntartása. Ez utóbbit a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat, a Jüdischer Ordnungsdienst, azaz a gettórendőrség látta el. Néhány hónap alatt kialakult a zsidógettókra jellemző belső rend, méghozzá az emberi túlélési ösztön németek általi teljes kihasználásával. A zsidótanács tagjai, ha a rájuk bízott feladatokat tökéletesen ellátták, jutalmakat kaptak a náciktól, engedményeket a Gestapótól. Minőségi élelmiszer érkezhetett nekik a gettón kívülről, így sosem éheztek. Saját boltjaik lehettek, ahol nagy haszonnal adtak túl a jobb falatokon, mindezt a zsidó sorstársaik kárára. Mindennel üzleteltek, a lakáskiutalástól kezdve a transzportok összeállításáig. Így, ha valakinek volt pénze, aranya, drágaköve, az az adott gettó zsidótanácsánál mindent el tudott intézni. Sosem éhezett, és nem fenyegette a deportálás réme sem. Mindenki a túlélésre játszott

Akcióban a gettórendőrség (Bundesarchiv)

Ahogy a gettórendőrnek jelentkező zsidók is. Ezek általában alacsony iskolázottságú, egyszerű emberek voltak, akik brutálisan léptek fel a zsidótanács – és persze saját maguk – érdekeiért. A rend fenntartása csak az egyik dolguk volt. Ők szedték be a Judenrat-nak fizetendő adókat és hozzájárulásokat, végezték a razziákat, sőt, gyakran ki is raboltak egy-egy lerazziázott háztömböt. Ilyenkor az összerabolt értékekből százalékot kaptak a tanácstól, amiből jól éltek ők, és családtagjaik is. A gettórendőrség mind inkább gyűlölt fogalom lett a gettókban, csakúgy, mint a tanács is, akik jól éltek, folyamatosan megvesztegették a Gestapót és az SS-t is, de nem a zsidóság, hanem csak saját, szűk rokoni körük érdekében. Azonban van e joga valakinek is pálcát törni felettük? Nem hinném. Mikor az ember éhes, amikor a halál integet neki és a családjának az utca túloldaláról, akkor az ember gyakran elveszti emberi mivoltát, és csak a túlélés érdekli. Bármi áron A zsidótanácsok a kollaborációt a munkatáborokba szánt emberek összefogdosásával, razziákkal kezdték. Ebből a zsidók kivásárolhatták magukat. Ludwik Hirschfeld professzor írta visszaemlékezéseiben: „Behívták az illetőt a Zsidótanácshoz és követeltek tőle egy bizonyos összeget, mondjuk 200 złotyt havonta. Az alkudozás végén 20 złotyban maradtak. Akinek pedig nem volt ennyije, az ment a munkatáborba.”

A gettórendőrség karszalagja

A zsidórendőrök nappal és éjjel is az utcákat járták és járőröztek, ők adták az őrséget a zsidónegyedek kapuinál és ellenőrzőpontjainál, intézkedtek a hullák összeszedéséről és a közrend fenntartásáról. Mindezt bikacsökkel és gumibotokkal a kezükben tették, rendkívül brutális módon. A zsidó rendőrök nemcsak brutálisak, hanem rendkívül korruptak is voltak. Ha valaki megvesztegetett egy rendőrt, annak volt esélye nem belekerülni egy transzportba, vagy szerezni egy doboz gyógyszert. A gettórendőrség tagjai voltak a legnagyobb feketézők például. Akinél viszont pénzt sejtettek, de nem akart üzletelni vagy nem fizetett kenőpénzt az életéért, az hamar a következő transzportban találhatta magát, egész családjával. Brutális jelenetek játszódtak le. A Judenrat német utasításra kihirdette a rendőreinek, hogy egy vonatszerelvénynyi embert kértek a nácik. Ez kb. ezer embert jelentett egy-egy alkalommal. A gettórendőrök rászabadultak egy-egy olyan háztömbre, amelyik nem fizetett kenőpénzt például, vagy ahol nem voltak üzletfeleik. Ütötték-verték zsidó sorstársaikat, úgy terelték ki a házakból az embereket, majd pedig be őket a menetben, amely az Umschlag-ra, a bevagonírozó placcra vezetett. Az üresen maradt lakásokat kifosztották, akinél ékszert vagy pénzt találtak, azt nem egyszer a helyszínen agyonverték. A zsákmány egy része így az övék maradhatott, a többi a zsidótanács öregjeié lett. Kegyetlen idők voltak: „szörnyű látvány volt, ahogy zsidó vitte halálba a zsidót” – emlékezik egy szemtanú. A zsidó rendőrség tisztjei mind tanult emberek, általában ügyvédek voltak. A mai napig érthetetlen az a kegyetlen brutalitás, amivel dolgoztak. Gondolkodás nélkül kutatták fel a transzport elől menekülő sorstársaikat, kapták el a németek elöl elszaladó gyerekeket. Kezüknél és lábuknál fogva vonszolták a menekülni akaró nőket. A náciktól ezért dicséretet kaptak, és persze a reményt, hogy ők talán túlélhetik, ha hűségesek lesznek. De ilyen az emberi természet: mindenre képes a túlélésért. Ezt az állapotot a németek mesterségesen hozták létre, és fenntartása az ő igényeiknek a legteljesebb mértékben megfelelt.

A legnagyobb lengyel gettórendőrséget, a varsóit Józef Szeryński vezette. Szeryński 1920-ban lépett be a lengyel rendőrséghez, és 1939 szeptemberében már Lublin megye rendőrkapitány-helyettese volt. 1940. október 9-én a varsói zsidótanács elnöke, Adam Czerniaków bízta meg a varsói gettó Zsidó Rendőri Szolgálatának megszervezésével. Ebben a minőségében Szeryński felelős volt a varsói gettóban történt házkutatásokért, letartóztatásokért, a zsidótranszportok összeállításáért és a kegyetlenkedésekért. Helyettese, Jakub Lejkin ügyvéd volt. Hírhedt volt különleges brutalitásáról, olyannyira, hogy az már a zsidóknak is sok volt: a baloldali Zsidó Harci Szervezet tagja, Eljasz Różański 1942. október 29-én, a nyílt utcán lőtte agyon, miközben hazafelé igyekezett a gettórendőrség kapitánysági épületéből. Chaim A. Kaplan, egy második világháború előtti varsói héber nyelviskola igazgatója emígy írt naplójában, ami az USA-ban, New York-ban, 1973-ban jelent meg: „A zsidó rendőrség, melynek kegyetlensége nem kisebb a nácikénál, a Stawki utcai transzportállomásra több embert szállított, mint amennyi a Zsidótanács által vállalt normában szerepelt. ( ) A nácik elégedettek, hogy a zsidók exterminációja egészen hatékonyan halad. Ezt a tettet zsidó mészárosok hajtják végre. ( ) A zsidó rendőrség a legkegyetlenebb az elítéltekkel szemben ( ). A náciknak öröme telik a zsidó rendőrség, a zsidó társadalom e csapásának munkájában ( ). Tegnap, augusztus harmadikán kipusztították a Zamenhof és Pawia utcákat ( ). Az SS-gyilkosok őrt álltak, miközben a zsidó rendőrség dolgozott a belső udvaron. Ez mészárlás volt a javából – még a gyerekeknek és csecsemőknek sem kegyelmeztek. Mindenkit kivétel nélkül elvittek a halál kapujába.” A varsói gettóban közel 2500 zsidó rendőr szolgált, a łódżiban 1200, míg a lembergiben majdnem 500.

A łódżi gettó

Az 1940 áprilisában lezárt łódżi gettóban közel negyedmillió ember élt. Az ellátás hiánya és a zsúfoltság miatt már azon a nyáron 3 ezer ember halt éhen. A łódżi gettó Zsidótanácsának elnökévé még 1939. október 13-án kinevezett Chaim Rumkowskinak sikerült elérnie, hogy a németek üzemeket telepítsenek a gettóba, illetve közvetlen környékére. Így 1943-ra már körülbelül 80 ezer ember tudott a mintegy 100 betelepített német gyár valamelyikében dolgozni, amiért fizetést nem, de legalább a túléléshez szükséges élelmet kaptak. Közben folyamatosan szelektálták a gettó lakóit, amit a nácik Rumkowskira bíztak: őket csak az érdekelte, hogy az előírt létszám időre össze legyen fogdosva. Rumkowski eddigre már szinte diktátorként viselkedett birodalmában. A gettón belül mindenről ő döntött, lovas kocsin járhatott, a feketézés segítségével – családjával együtt – szó szerint dúskált a javakban. Groteszk, de a saját képmását viselő, a gettóban használatos pénzt is nyomatott náci engedéllyel, ami a zsidógettón belül teljes értékű fizetőeszközzé vált. A łódżi gettó a sikeres termelési eredményei miatt egészen 1944 júniusáig működhetett, amikoris a Vörös Hadsereg megközelítette a térséget. Az SS ekkor elrendelte a gettó kiürítését: a még ott lakó 70 ezer embert összeterelték, és Auschwitzba vitték. Az addig kiváló munkaeredményeket felmutató łódżi zsidóknak nem volt kegyelem: Rumkowskival az élen a gázkamrákba terelték valamennyit (a gettóvezetőt 1944. augusztus 30-án gázosították el).

Varsó

A nácik először a leigázott Lengyelországban állították fel gettók tucatjait a zsidóság összegyűjtésére. Ezek közül a varsói gettó volt a legnagyobb. A gettó területéről – melyet egy 16 kilométer hosszú fallal zártak körbe – 113 ezer lengyelt költöztettek ki, majd a helyükre mintegy 400 ezer varsói és környékbeli zsidót tereltek. A zsúfoltságot jól illusztrálja, hogy átlagosan – annak méretétől függően – 6 és 20 fő lakott egy-egy lakásban. Nagyon hamar megjelentek a pusztulás rémképei. Az utcákon, az éhhalál szélén álló gyerekek könyörögtek egy darabka kenyéréért, és nem volt olyan háztömb, ahol ne hevert volna néhány hulla. Ezek összegyűjtését nem győzték a kijelölt brigádok. Sokszor a családok elrejtették vagy elásták a hozzátartozóik holttestét, hogy fejadagjukat továbbra is felvehessék. A zsidógettók a németek tervei és hathatós közreműködése révén hamar két részre szakadtak: egy viszonylag jól élő kisebbségre és a nyomorban tengődő többségre. A Zsidótanács tagjai és hozzátartozóik, valamint a velük üzletelő feketézők és a nekik engedelmeskedő gettórendőrök és rokonságuk jóllakhattak nap, mint nap, de közben emberek százezrei éheztek. Varsóban, az első időszakban – 1941 januárja és 1942 júliusa között – közel 80 ezer zsidó halt éhen. A nácik a gettóba nem léptek, a rend fenntartása a zsidó rendőrök feladata volt. Az SS csak a falat és a gettókapukat őrizte.

A varsói gettó

A Judenrat elnöke Adam Czerniaków mérnök lett. A łódżi gettóhoz hasonlóan a zsidók túlélését a rabszolgamunkában látta, így minden erejével ennek a megszervezésén munkálkodott. 1941 őszén 34 ezer, a következő év nyarán már 95 ezer zsidó robotolt a gettó német üzemeiben a túlélést jelentő élelemért. Heinrich Himmler 1942. július 22-én adott parancsot a varsói zsidóság haláltáborokba való deportálásának megkezdésére. Czerniakównak napi 5 ezer embert kellett volna előállítatnia a deportáló placcra, de erre képtelen volt, így önkezével vetett véget életének.

A varsói gettórendőrség egyik egysége - A. Szeryński Szynkman a helyettese, Jakub Lejkin jelentését fogadja 1941 májusában (Bundesarchiv)

A nácik gyorsan haladtak: 1942. szeptember 12. napjáig negyedmillió embert vittek a treblinkai megsemmisítő táborba. A deportáltak összegyűjtésekor 6 ezer embert öltek meg a gettó utcáin, de százak követtek el öngyilkosságot – néha egész családok is –, miközben újabb 4 ezer ember halt éhen. A deportálásokat az ősz közepén abbahagyták, majd 1943 tavaszán újraindították. Ekkor a még a gettóban lévő, mintegy 60 ezer ember közül néhány száz zsidó fiatal felkelést robbantott ki, mert addigra már tudták: a marhavagonok a halálba viszik őket. Az SS egy hónapon át küzdött a felkelőkkel, mire sikerült vérbe fojtania bátor harcukat. Körülbelül 20 ezer ember halt meg a felkelés során, a maradék, még életben lévő zsidót deportálták, majd a 3 méteres fallal körülvett, 307 hektárnyi területet teljesen lerombolták.

A varsói zsidók lázadása

Egy Mordechaj Anielewicz nevű zsidó ember vezetésével, 1942 decemberében alakult meg a Zsidó Harci Szervezet (ZOB) a varsói gettóban. Bunkereket, alagutakat építettek, és katonai alapismereteket tanítottak a jelentkezőknek. A gettóba 1943. január 18-án SS-egységek törtek be, hogy 16 ezer embert munkára vigyenek, Lublinba. A zsidó ekkor ellenállók harcot kezdtek: egy gyárban gránátokat dobtak a nácikra, és csatát kezdtek a rakodótéren is. A németek így végül, csak hatezer főt tudtak elvinni. Az ellenállás részleges sikere felbátorította a gettó maradék zsidó lakóit: több kollaboránst, köztük zsidó rendőröket is megöltek, szabotázsok tucatjai történtek, és aktív együttműködés kezdődött a lengyel ellenállással is. A németek elhatározták, hogy a felkeléssel fenyegető helyzetet megoldják, és a varsói gettó maradék zsidó lakosait deportálva az egész lágert felszámolják. A ZOB-nak közel 600 felkelője állt harcra készen, mikor 1943. április 19-én, 850 SS-katona megkezdte a varsói gettó felszámolását.

A zsidók és a lengyel ellenállás tagjai Molotov-koktélokkal kezdték meg a harcot, és több német tankot is felgyújtottak. A meglepett SS meghátrált, a zsidók pedig lengyel és vörös zászlót tűztek ki a falakra. Ezután az egész Varsó felkelésével fenyegető helyzetet Stroop tábornok légierő bevetésével próbálta megoldani. A felkelők így hamar visszavonultak, a németek pedig újra harcot kezdtek, amelynek „nyitányaként” lemészárolták egy kórház betegeit. Másnap tovább folyt a csata, a németek tüzérséget is bevetettek. Mivel a lengyelek nem tudták felrobbantani a gettó falát, az alagutakon át érintkeztek a gettót védő zsidó harcosokkal. A bunker- és alagútrendszer szervezetsége ismét meglepte a németeket. Mindkét fél gyújtogatott, egyre több ház égett ki. Húsvétkor, 1943. április 25-én már az egész gettó romokban hevert, a német tüzérek mindent leromboltak. Május 1-jére a harc már 19 helyszínen folyt egyszerre, de a védők egyre fáradtak, készleteik kimerülőben voltak. Május 7-én a nácik körülvették a felkelést vezető csoport házát. Mérgesgázt vetettek be, a vezérkar pedig a megadás helyett az öngyilkosságot választotta. Az ellenállás eztán már csak szétszórtan folyt, május 10-től csak romharcok voltak. A gettóban május 16-ára szó szerint egyetlen ház sem maradt éppen: ekkor a németek a zsinagógát is felrobbantották. A varsói zsidógettó felkelése során, körülbelül 50 ezer embert öltek meg a német megszállók, de néhány ezer ember és a ZOB megmaradt egységei is a romok közt maradtak, és részt vettek az 1944-es varsói felkelésben.

A varsói gettórendőrség kerékpáros egysége szemlén, 1941 májusában (Bundesarchiv).

A varsói gettófelkelés megmutatta a városi harc nehézségeit a németek számára, és felbátorította a lengyel ellenállást. Leverésére közel 6 ezer katonát, tíz-tizenegy tankot és lángszórókat is bevetettek a németek. Az életükért küzdő zsidók a néhány ezer gyújtópalackkal és gránáttal, a pár száz pisztollyal, 25 géppisztollyal és 10 géppuskával közel egy hadosztálynyi német erőt kötöttek le egy teljes hónapon át.

Krakkó

A lengyel nagyvárosban 1941. március 20. napjáig kellett a zsidóknak gettóba vonulnia. A Visztulától délre, fallal körülvett, zárt negyedbe, valójában egy 16 háztömbnyi területre terelték Krakkó és környéke zsidó lakosságát.

Meglepő lehet, de a krakkói zsidógettó történetének bemutatása helyett egy nagyszerű, igaz történeten alapuló film, a „Schindler listája” megtekintésére buzdítom a Tisztelt Olvasót. Az 1993-ban bemutatott, 195 perces amerikai történelmi dráma nemcsak hitelesen, hanem a nyers, letaglózó valóság elemi erejével adja vissza a krakkói szörnyűségeket. Steven Spielberg nem sokkal a megjelenése után elolvasta az ausztrál Thomas Keneally regényét („Schindler bárkája”), és egy évtizedet áldozott arra, hogy a mozivászonra vigye minden idők egyik legjobb filmdrámáját. Hitelesen mutatja be a krakkói zsidógettó véres felszámolását és a płaszówi munkatáborba átszállított „szerencsések” kálváriáját: egyszóval az SS borzalmait. Elmeséli, hogy a film főhőse, a náci párt tagja, Oskar Schindler üzletember miként mentette meg 1100 zsidó munkása, fiatalok és öregek, nők és gyermekek életét. Schindlert Izraelben, a jeruzsálemi Yad Vashem tanácsa 1958-ban „igaz embernek” nyilvánította, és fát ültettek emlékére az „igazak útján” („Világ Igazai fasor”). A fa azóta is él, mint ahogy a jólelkű üzletember emléke is. Érdemes megtekinteni a 7 Oscar-díjjal, 3 Golden-Globe díjjal és 7 BAFTA díjjal jutalmazott filmet

Getto előtti rendőrposzt.

A Baltikum

A Baltikumban, a lettországi Rigában és a litvániai Vilniusban működtek nagy gettók. Mikor 1941. június 24. napján bevonultak Vilniusba a német csapatok, a városban közel 60 ezer zsidó élt. Az SS a litvánok között, csakúgy, mint Ukrajnában, nagyon gyorsan, hadosztálynyi erősségben tudtak élőerőt toborozni a lakosság köréből: hivatalosan rendőri, valójában hóhérmunkák elvégzésére. Ezek a pribékek 1941 végére 40 ezret meggyilkoltak a vilniusi zsidó népességből. A maradék 15-20 ezer ember egyre fogyatkozó létszámmal, nyomorúságos körülmények között tengette az életét 1943 szeptemberéig, amikor a nácik a gettót felszámolták, és mindenkit Auschwitzba deportáltak.

A Balkán

Görögország 1941-es náci lerohanásakor a görög zsidó népesség háromnegyede Szalonikiben élt. A németek csak egy évvel később kezdtek foglalkozni velük, mikoris több ezer embert kényszermunkára hurcoltak, mocsárlecsapolásra. Adolf Eichmann, a náci gépezet zsidók kiírtásával megbízott egyik főembere, 1943 januárjában küldte embereit Görögországba. Februárban felállították a zsidó gettót, és márciusban már el is indultak a deportáló vonatok. 1943 augusztusáig közel 50 ezer zsidót vittek Auschwitzba, a legtöbbjüket még a megérkezés napján elgázosították.

Thereisenstadt

Adolf Eichmann javaslatára Heydrich 1941 végén ún. „mintagettóvá” alakította a Prága közelében lévő Habsburg-erődítményt, Thereisenstadtot. Ide ismert, híres zsidó emberek kerültek: művészek, írók, tudósok, kutatók, elismert veterán katonák. A gettó elöljárója Jaakov Edelstein lett, aki megszervezte a gyerekek oktatását, a gettó ellátását, sőt, színházi előadásokat és koncerteket is rendeztek. Theresienstadtba körülbelül 141 ezer zsidót szállítottak, akiknek sorstársaikkal egyező lett a sorsa: 88 ezer főt lengyelországi haláltáborokba deportáltak, közülük 46 ezren kerültek Auschwitzba, 34 ezren pedig a „mintagettóban” haltak éhen, vagy pusztultak bele a betegségekbe szörnyű kínok között. Az Auschwitz-Birkenauba deportált thereisenstadti embereket a BIIb szektorban létrehozott zsidó családi táborban helyezték el 1943 őszén, propagandacélokból. Az ide kerülőket nem tetoválták, nem szőrtelenítették, nem kaptak csíkos rabruhát, és a családok is együtt maradhattak, nem tartottak szelektálásokat sem.

A példátlan bánásmód azzal magyarázható, hogy Auschwitz BIIb szektora lett a „kirakat-tábor”, tehát a családi táborban élő több ezer zsidó által írt levelezőlapokkal, és a róluk készített fényképekkel a nácik azt bizonyíthatták akár a hozzátartozóknak, akár a kíváncsiskodóknak, valamint az esetlegesen ideérkező Vöröskereszt munkatársainak is, hogy Auschwitz „normális” munkatábor és nem halálgyár. Azonban 1944 tavaszán, mikor megkezdődtek a magyarországi zsidóság deportálásának előkészületei, akkor a munkaképesek kiválogatását követően a családi tábor lakói is gázkamrába kerültek. Kellett a hely Aztán 1944 nyarán Eichmann megengedte, hogy egy Vöröskereszt delegáció felkeresse Theresienstadtot. A delegációt egy látszólag élhető és jól működő gettó fogadta

Magyarország

Magyarországon a gettósítás két lépcsőben zajlott le. Először – Budapesten – ún. „csillagos házakat” hoztak létre, 1944 késő tavaszától kezdve. A vidéki zsidóság helyzete más volt. Őket csak rövid időre zárták ideiglenesen létrehozott gettókba: téglagyárakba, zsinagógákba, illetve egy-egy kiürített utcába. Innen rövid idő alatt továbbszállították őket Auschwitz-Birkenau irányába – közel fél millió honfitársunkat kényszerítette marhavagonokba a nácikkal együttműködő magyar csendőrség.

A „csillagos házak”

A fővárosban a nyár közepén rendelték el, hogy a zsidóknak olyan épületekbe kell költözniük, amely ingatlanok valamennyi utcai bejáratának külső részén egy 51x36 centiméteres fekete alapon, 30 centiméter átmérőjű, kanárisárga Dávid-csillagot kell elhelyezni. Kezdetben 2600 ilyen házat jelöltek ki e célra, de számukat napok alatt 1840-re csökkentették. Ezekben a házakban rendkívül nagy volt a zsúfoltság, egy teljes családnak általában egy szoba jutott. Külön szobát csak a kiemelkedő, fontos megbízatást vállalók kaphattak, na meg azok, akik meg tudták azt fizetni: orvosok, ügyvédek, mérnökök, kereskedők. A csillagos házakban-háztömbökben maradó, keresztények lakta lakásokat „Itt nem laknak zsidók!” feliratú, hivatalos nyomtatvánnyal kellett megjelölni. Ezeknek a túlzsúfolt csillagos házaknak a létrehozásakor érte el a fővárosi zsidó közösséget az első nagyobb öngyilkossági hullám: sokan voltak, akik nem bírták elviselni, hogy az egy élet munkáját jelentő házat elvették tőlük, és helyette egy nyomorúságos szobát kaptak. Zömében a pesti oldalon jelölték ki a csillagos házak többségét: a Lipótvárosban, valamint Teréz- és Erzsébetvárosban. A csillagos házakból 1944. június 25-től 14 és 17 óra között lehetett kijönni, majd ezt 11 és 17 órára enyhítették. A csillagos házak létrehozásával 19 ezer fővárosi, volt zsidó lakás maradt üresen, amelyeket keresztényeknek utaltak ki. Az utolsó, még lakott csillagos házakat 1944 decemberének elejére ürítették ki a nyilasok, és mindenkit a „nagy gettóba” vittek.

A „kis gettó”

A „nagy gettót”, és a „kis gettónak” nevezett, ún. nemzetközi gettót a nyilasok hozták létre a zsidóság teljes elkülönítésére, ugyanakkor a „csillagos házakat” megszüntették. Az Újlipótvárosi, „kis”, ún. „nemzetközileg védett gettót” 1944. november 15-én hozta létre a nyilas kormányzat. A XIII. kerületi háztömbökbe olyan, külföldi útlevéllel vagy menlevéllel rendelkező zsidók költözhettek, akik pápai, svájci, svéd, spanyol vagy portugál diplomáciai oltalom alatt álltak. A nemzetközi gettóban az engedélyezett 15 600 ember helyett legalább háromszor annyian éltek – hiszen tízezrek szereztek valódi vagy hamis menlevelet –, ráadásul a gettó nem volt fallal körülvéve. A nemzetközi gettó napok alatt zsúfolásig megtelt, előfordult, hogy egy kétszobás lakásban 50 ember is összezsúfolódott. Maguk a védelmet adó semleges országok diplomatái telepítettek át közel 10 ezer embert a nagy gettóba 1945 januárjának elején, mert az állapotok elviselhetetlenné váltak. A védett házak előtt ugyan rendőrök álltak, de a nyilas pártszolgálat fosztogató bandái ellen nem nyújthattak védelmet. Már december elejétől mindennaposak voltak a nyilasok garázdálkodásai a védett házakban. Kirabolták a zsidókat, majd volt, hogy egy egész háztömböt a Duna-partra hajtottak – sokszor a Margit-sziget északi része felőli oldalra, és kegyetlenül belelőtték őket a folyóba. Az ő emlékükre készítették 2005-ben az V. kerületi Duna-parton, a Kossuth tér és a Roosevelt tér között álló bronz emléket, a Duna parti, elhagyott cipőket.

A „nagy gettó”

A pesti „nagy gettó” a VII. kerületi Erzsébetváros zsidónegyedét foglalta magába. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1944. november 29-én rendelte el létrehozását (8935/1944. BM. rendelet), ahová december 2. napjáig az összes zsidónak – a külföldi védlevéllel rendelkezők kivételével – be kellett költöznie. A Károly körút, Rákóczi út, Király utca, Erzsébet körút által határolt terület rendjére egy 6 őrssel rendelkező, 900 főből álló gettórendőrség ügyelt.

A budapesti nagy gettó Vajna nyilas belügyminiszter rendelete alapján lett kijelölve

Erről a 0,3 négyzetkilométeres területről mintegy 12 ezer keresztényt költöztettek ki, majd deszkapalánkkal elkerítették a földdarabot, csupán négy kaput – a négy égtáj felé – nyitva a kerítésen. A gettót 1944. december 10-én zárták el a külvilágtól Szálasi parancsára: ekkortól már csak befelé lehetett menni Ekkor a gettó 243 épületének – más adatok szerint 288 lakóház – 4513 lakásába 33 ezer főt zsúfoltak be, mely létszám néhány héten belül 70 ezernél is több emberre növekedett, egy szobára átlagosan 15 ember jutott. Az élelmezési és higiéniás állapotok katasztrofálisak voltak, a gettó életét irányító Zsidó Tanács nem tudott úrrá lenni a kialakuló helyzeten. Az utcákon mindenfelé temetetlen halottak feküdtek, csak decemberben, naponta 80-120 holtestet vittek ki a zárt területről.

A „hivatalos” élelmezési norma: személyenként 15 dkg kenyér, 4 dkg liszt, 1 dkg étolaj valamint 3 dl főzelék elkészítéséhez szükséges hüvelyes volt, naponta. A gettóban népkonyhák működtek – többek között a Nemzetközi Vöröskereszté is –, de az egyre közeledő orosz ostromgyűrű, nem különben a nyilasok támadásai miatt az ételhordók gyakran nem jutottak el a lakóházakhoz. A cionista ifjú aktivisták is mindent megtettek, élelmet hordtak, míg a kisebb-nagyobb zsidó önvédelmi osztagok állandó készültségben éltek, sokszor eredményesen lépve fel sorstársaik védelmében. A túlzsúfoltság és a rossz higiéniás feltételek súlyos egészségügyi helyzethez vezettek. December végén már nem lehetett szappanhoz és fertőtlenítőszerekhez jutni, és állandósult a gyógyszerhiány is. A zsidó szükségkórházakban az áramszolgáltatás hiánya miatt az operációkat gyertyák és zseblámpák fényében végezték. Az éhség, a zsúfoltság, a higiénia és a gyógyszerek szinte teljes hiánya miatt hamar megjelentek a fertőző betegségek: tömegesen fordult elő a tífusz, a vérhas és a tüdőgyulladás is. 1945. január 3-a után a holttestek többségét a Kazinczy utcai fürdőépületbe helyezték el ideiglenes jelleggel. Miután a medencék és a csarnokok megteltek, a hullákat az épületek udvarain tárolták. Később a Klauzál tér több üzletét és a Dohány utcai zsinagóga udvarát is felhasználták efféle célokra. Két hét múlva, a felszabadulás napján már 3 ezer temetetlen holttest feküdt ezeken a gyűjtőhelyeken. Ezekből 2218 halottat több tömegsírba temettek el a Dohány utcai zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben, akik máig ott nyugszanak.

A főváros náci és nyilas védői Pest közelgő eleste miatt 1945. január 10-ére konkrét tervet eszeltek ki a nagy gettó elpusztítására. A tervek szerint, a Royal szállóban tartózkodó 500 fős SS különítmény, valamint nyilas pártszolgálatosok január 15-e éjjelén lemészárolták volna az elzárt városrészben élő embereket. A hír hamar kitudódott, és a Zsidó Tanács vezetői a még elérhető külföldi diplomatáktól kértek segítséget. Az ő közbelépésükre a németek – tartva Budapest néhány héten belül várható eleste utáni felelősségre vonástól – végül megakadályozták a vérfürdőt.

A zalaegerszegi zsidógettó bejárata

Január 18-án hajnalban Pestet teljesen kiürítették, a Budára menekülő németek pedig felrobbantották az utolsó ép dunai hidat is. Már 17-én éjjel, a Wesselényi utcai kapu környékén behatolt az első szovjet járőr a gettó területére, és másnap pedig teljesen felszabadították a budapesti „nagy gettót”, és a még benne tartózkodó 70 ezer embert. A budapesti zsidó gettó 1944. december 2-től, 1945. január 18-ig létezett. A 47 napi léte 10 ezer embert is meghaladó számú áldozatot követelt.