Veres József evangélikus lelkész Zalában lelt új otthonra

Nemcsak kilométerekben, életútjában is nagy távolságokat tett meg a fiatal lelkész. A surdi parókián már otthonos rend fogadja a betérőket, noha alig pár hete költözött be feleségével és kislányával a templom melletti házba. Korábban Komáromban, előtte pedig szülőhazájában, Erdélyben élt. Habár ízes székely beszédet kevésbé, a „nyakas” humort viszont annál inkább fel lehet lelni Veres József szavaiban. Személyiségében pedig a sokszínűséget: tekintve, hogy informatikai pályára készült, végül teológiát végzett, ám dolgozott televíziós riporterként, és otthonában is szívesen tesz-vesz, fúr-barkácsol.

– Látni a tenyeremen a beköltözés nyomait, ugye? – kérdezte nevetve. – Rengeteg dolgunk volt az elmúlt időszakban. No, nem csak amiatt, hogy Komáromból Surdra kellett pakolnunk mindent. Habár szép ház fogadott bennünket, ezt-azt alakítgatnom kellett. Amit tudok, magam elvégzek, segítség nélkül – summázta.

Ez az önállóság talán egykori brassói segédlelkészként ragadhatott Veres Józsefre, akinek pályaválasztásában, mint az esetek többségében, családi szálak is szerepet játszottak.

– Az informatikai szakgimnázium csak a véletlen műve volt. Továbbtanuláskor be kellett valamit írnom, emellett döntöttem. Ám az igazi nagy kedvencem az irodalom volt. Egyik tanárom azt mondta: a te neved alatt írj olyanokat, amiket másokén teszel. A fogalmazásokat kamatoztattam ugyan versenyeken, de mindössze ennyi történt. A vallás viszont mindig ott volt az életemben. Édesapám presbiter volt, az ő ágán több lelkész is volt a családban. Aztán történtek olyan dolgok az életemben, amik miatt e pályára léptem én is. Csak Kolozsváron volt lehetőségem teológiát tanulni. A tudnivalókat átadták, a valós tanulnivalókat, a brassói kezdet után, immár „önálló” lelkészként, a Fogaras melletti Halmágyon szereztem. Ahogy a hívek szokták mondani: tisztelendő úr, itt még a madár is kézifékkel fordul, és távozik. Tényleg, ott már csak a gyönyörű, hatalmas erdők és a medvék voltak. A munka viszont nem volt könnyű.

Erdélyben egy lelkészt vezetőként tisztelnek, olyan dolgokkal is fordulnak hozzánk, aminek sokszor nincs köze a valláshoz. Voltam én már bíró, ha pörös ügyük volt az embereknek, ám sokáig én voltam a mentőautós is a faluban, vagy tőlem kértek tanácsot, ha beteg volt a tehén. Nagyon szerettem, hogy igényelték a segítségemet. Jól éreztük ott magunkat – így a lelkipásztor.

Azonban Halmágyon, ahogy több más erdélyi településen is, idővel megszűnt a magyar oktatás. Emellett időközben gyermeke is született a Veres családnak, aki nem tudott volna magyar óvodába, iskolába járni. Ekkor jöttek át Magyarországra, az ezernél is több kilométerrel arrébb lévő Komáromba. Annyit tudtak csak róla, hogy ott a Duna és Jókai Mórnak köze volt hozzá. Családias, ám összetartó gyülekezet fogadta őket, amellyel nagyon megszerették egymást. A társadalom másik része már más kérdés volt. Román pap, ott a román – hasonló megjegyzésekből nem volt hiány.

– Ezt nem tudtuk megszokni a feleségemmel. Mi nem románok, hanem magyarok vagyunk. Szóvá tettük. Nem azért, mert szégyelltük. Hanem azért, mert románnak tituláltak minket. Ám sok értelme nem volt. Hat évig laktunk a szlovák határ közelében. S akkor adódott a lehetőség: Surdra kerestek lelkészt. Megpályáztam az állást, sikerült, s jöttünk. Nem bántuk meg. Kicsit hasonlít a mi Erdélyünkre ez a zalai falu. A szemünknek is tetszik ez a dombos táj, sok erdővel, állatokkal. Van, hogy betéved egy-egy róka az udvarunkba is – nevetett Veres József. – Nyitottak a surdiak, ahogy a nemespátróiak és a liszóiak is, ahol szintén lelkész vagyok – folytatta. – Hagyományos értékrend szerint élnek.

Ragaszkodnak a vallásukhoz, ami nagyon szimpatikus nekem. Viszont kihívás elé állít a nagy lélekszámú gyülekezet, tekintve, hogy én korábban kisebbekben szolgáltam. Nem mindegy, hogy vasárnap 25-30 embernek prédikálok, vagy száznál is több előtt. Ám hittel, akarattal minden megoldható. A fiatalokat szeretném elsősorban a vallás közelébe „terelni”, ugyanis ők a jövő. A kötelező hitoktatás erre kevés lenne. Szólhatnék bármilyen színesen egy kamaszodó gyermeknek, mit sem érne. Ásítva kivonulna mellőlem. Más utat próbálok. Színházi csoportot hívtam életre nekik, vallásos, erkölcsös témában. Ezzel szeretném őket első ízben kicsit felrázni.

Korábbi helyemen sikerrel jártam, így most itt is megpróbálom őket ezáltal egy helyre gyűjteni. Kiránduláson, bálokon is gondolkodom, utóbbit persze a felnőtt korosztálynak is. Az idősek is számítanak: nem szeretném, ha egészségügyi állapotuk vagy más miatt lemaradnának akár a bibliaórákról, az istentiszteletekről. A családlátogatások is nagy segítséget nyújtanának. Nem vasárnapi arcokat akarok látni a templomban. Azt szeretném látni, hogy élnek az emberek a hétköznapokban. Együtt akarok velük imádkozni, nevetni vagy sírni. S hogy hol vagyok otthon és hol a hazám? Egy erdélyi püspök szerint ott, ahol a szívében érzi. Nem azt kell nézni, mi az idegen valahol. Hanem azt, hogy mi a szép és a jó.