Scherer Péter és Kovács Krisztián az osztálytermi színházban

Lehetőségem nyílt Sche­rer Péterrel beszélgetni, így a mély és komoly tartalommal bíró produkció kifundálásának körülményeiről és egyéb érdekességekről is faggathattam.

Az előadáson egy fiatal fiú mesél a gondolatairól, érzései­ről, a családjával lévő ellentmondásos kapcsolatáról, és arról, hogyan kezdett drogozni, s milyen kínlódások árán sikerült leszoknia. A másik szereplő az apa, aki mindezt végignézi, hallgatja és éli. Zavarba ejtően személyes párbeszédek és belső monológok, humoros és keserű helyzetek az élet rendhagyó sorsfordulatai közé ékelve. Scherer Péter az apa szerepét vállalta, sőt a darab rendezőjeként is közreműködött. Miként talált rá erre a témára? Mi volt az alapkoncepció?

– A Kolibri Színházban a Klamm háborúja című ifjúsági monodrámával sokat jártunk sulikban, illetve tartottam színjátszó kurzusokat színészhallgatóknak, szerettem a fiatalságnak játszani, velük közösen dolgozni. Így talált rám Gyulai Eszter, aki a darab ötletgazdája és dramaturgja, s felajánlotta: ha már így benne vagyok ebben az ifjúsági színjátszásban, mi lenne, ha csinálnánk közösen egy színdarabot, drog témában. A szöveget tulajdonképpen mi hárman írtuk: Eszter, Krisztián és én. Miután megtaláltuk Kovács Krisztiánt a fiú szerepére, megkértük, hogy meséljen az életéről. Ő nem volt cuccos soha, de egy csomó motívumot az ő igazi életéből beépítettünk a darabba, amit aztán felruháztunk fiktív történetekkel, amiket könyvekből, szakértőkkel való beszélgetésekből fűztünk össze. Mintha egy vésztői srác egyszer csak rácsúszott volna a drogra…

– Mennyi időt vett igénybe?

– Összesen másfél–két hónap munkával készült a szöveg. Majd maradt kéthétnyi idő, hogy a saját impróinkat visszatanuljuk és reprodukálható módon begyakoroljuk, ezt követően kezdjük játszani.

– Csináltak hasonló módszerrel más produkciókat is?

– Nagyon sok előadást készítünk ilyen módszerrel. Összesen tíz színielőadást rendeztem, és abból kettő kivételével – ami irodalmi alapú volt – három felnőtt és öt ifjúsági darabot ezzel a technikával írtunk.

– Valóban 370-szer adták már elő A gyávát?

– Igen-igen. A háromszázötvenes jubileum decemberben volt, ami szuper időpontra esett, mert az Ady–Petőfi előadásunk, amit szintén Eszterrel közösen csináltunk, elérte a százötvenet. Ennek örömére olyan hátizsákot kaptunk a társulattól, amire az van ráírva, hogy „Gyáva–Ady–Petőfi 500”, mert ugye a kettő együtt ötszázszor ment. Zala megyében a Pedagógia Szakszolgálat révén több helyre is eljutunk. Mindegyik ifjúsági darabunk jól megy, de A gyávát különösen sok helyre hívják.

– Mit tanácsolna a színi pályára készülő fiatalnak?

– Én azt szoktam mondani, ha tényleg komolyan gondolod, és vannak esetleg pozitív visszajelzéseid is, szóval, ha úgy érzed, benned is ott a bugi, akkor adni kell egy sanszot magadnak. Azt a hatvan évet, amit az ember aktívan tölt el a Földön, nem mindegy, hogy hogyan teszi. Nekem hihetetlen boldogság, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Végül is, én mérnök vagyok, soha nem vettek fel a színművészetire, de nem adtam fel, tizenkét évig félárnyékban dolgoztam, független, alternatív csapatban, majd egyszer csak jött egy előadás, amivel berobbantunk Mucsi Zolival.

Vida Krisztina, 10.F

Kölcsey-gimnázium

Zalaegerszeg