Salamon Emőkének a Hevesi színház tölti ki az élete nagy részét

A „biblia” egy nagy könyv, hivatalos neve Próbarend. Emőke hosszasan sorolja a kötet fontosságát, ez rejti ugyanis az összes színházi történést.

– Mindent feljegyzünk benne percnyi pontossággal, hogy ki, mikor, mit és hol végez a színházban, illetve azt is, házon kívül mit produkál a társulat. A könyvbe kézzel írják be a rendezőasszisztensek a próbák részleteit, a színészek feladatait és az előadások helyszíneit, kezdési időpontjait. Az aktuális tennivalókat számítógépre viszem, s az egyes napok programjait kinyomtatva is kifüggesztjük. Ez a könyv a színházi rend megvalósulásának dokumentuma, a feladatok időrendben történő rögzítése, minden nyomon követhető benne. Nagyon fontos ez, hiszen, bár a kívülállóknak egészen más elképzelése van a színházi világról, valójában a teátrum egy nagyon fegyelmezett, precízen szabályozott valóság. S nemcsak házon belül, hanem sokszor más színházakkal is összekapcsolódva szervezzük a programokat. Például egy vendégszínész vagy rendező programját nem csak nálunk kell precízen beosztani, más színházaknál is, ütközés nem lehet. Nos, sok minden más mellett én a színházunk belső és külső logisztikájáért felelek – avat foglalkozása rejtelmeibe Emőke.

Az elsők között, nem sokkal a Hevesi Sándor Színház 1982-es alapítása után került Salamon Emőke a színházba. 1983. október 21-én, a Ruszt Józseffel, Tucsni Andrással és Böhm Györggyel történt elbeszélgetés után lépett be a színház még nagyon fiatal társulatába, éppen akkor, amikor a megyei művelődési központból színházzá átalakított mostani épületbe költöztek.

– Kalandos történet volt, súgónak vettek fel. Kozmetikusként végeztem, de a barátaim idecsábítottak azzal, hogy ez egy nagyon jó csapat, s máshol sehol sem található érdekes világba kerülök. Előtte színházban csak annyit voltam, hogy diákként jártunk a kaposvári és a Nemzeti Színház egerszegi előadásaira. Sohasem felejtem el az első feladatomat, hiszen majdnem megfutamodtam. A Móricz művelődési házban, Csurka István Ki lesz a bálanya? című darabjában kaptam meg önállóan a súgói feladatot. Éppen a premier előtti főpróbahéten, amikor már minden színész nagyon izgatott állapotban van. Amikor úgy éreztem, súgnom kell, rám mordultak: „Ne mondd, tudom!” Jó, gondoltam, nem kell minden beszédszünetnél megszólalnom. Ismét rám kiabáltak: „Miért nem mondod?! Nem látod, hogy nem tudom!” Amikor végeztünk, elsírtam magam. Nem tudok úgy dolgozni, hogy folyton rám kia­báltok, hogy haragszotok – mondtam. Nevettek, s megnyugtattak, nem haragszik itt senki, csak hát ilyenkor mindenki feszült, felpörögnek az indulatok. Szóval súgtam egészen 1997-ig, ekkor lett Stefán Gábor a társulat igazgatója, ő bízott meg a művészeti titkári feladatokkal, s összességében immár harminchat éve segítem a munkámmal a társulatot – szól röviden a kezdetekről Emőke, majd a mostani, több mint huszonkét éve végzett feladatairól elmondja, két-három hónappal, sőt akár egy évvel is előbbre járnak munkájukkal a jelen történéseinél.

– A jövő évi darabokba meghívott rendezőkkel, színészekkel már túl vagyunk az egyeztetéseken. Ebbe beletartozik a zalai színészek más színházakban való vendégszereplése is – mondja. Emőke közvetlenül az igazgató, dr. Besenczi Árpád keze alá dolgozik. A meghívásokat, megbízásokat ő adja, illetve köti meg, de a meghívottak közvetlen kéréseit már Emőke intézi. A kérdésre, hogy vannak-e a vendégeknek extra igényeik, szívesen jönnek-e Egerszegre, Emőke így válaszol:

– Az ország minden részében szívesen fogadják az igazgatónk megkeresését. Az úgymond „nagy” szakmabeliek szeretnivaló, kedves emberek. A „nagyság” a bensőjükből fakad, a szakma iránti alázatból, a környezetükre való kisugárzásukból. De így van ez házon belül is, úgy érzem, a kollégáim megbíznak bennem, sőt néhányukkal baráti viszonyban is vagyunk. Hát hogyne igyekezne az ember minden problémát empátiával kezelni! S nem feledkezhetek meg a sajtóról sem, akivel én szervezem az együttműködést, fontos szegmens a színházról való tájékoztatás. Egy ekkora intézménynél mindig akadnak rendkívüli események. Például lebetegszik egy színész, s beugrót kell biztosítani. Nem minden színész alkalmas erre a feladatra, de szerencsére nálunk több ilyen kolléga is akad. De az élet minden szegmense beszűrődik hozzánk is. Az idén például két olyan színházi orvosunktól kellett búcsúznunk, akiknek nagyon sokat köszönhettünk az elmúlt évtizedekben. Sajnos Rónaky János doktor, aki szívén viselte a színészek hangját, s többször előfordult, hogy csodát művelt, elhunyt. Nekünk is nagy veszteség ő, mint ahogy nyugdíjba vonult Bánhegyi Béla doktor is, aki a mozgásszervi s egyéb bajokat kezelte. Helyette Kersák Éva lett a színház orvosa.

Emőke íróasztalán kis emléktárgyak bőven akadnak, mögötte az iratokat, dossziékat tartó polcon „Az Én Maszat-hegyem!” felirat díszlik.

– Nagyon kedves emlék fűz hozzá. Évekkel ezelőtt játszottunk egy gyermekdarabot, aminek Túl a Maszat-hegyen volt a címe. A színházi előtérben felállítottunk egy nagy paravánt, amelyre a gyerekek lerajzolhatták a saját Maszat-hegyüket. Onnét kölcsönöztem az ötletet. Mert sok „maszat” megtelepült dokumentumokban, az emlékeztemben. A napokban megkeresett egy szerző, aki könyvet készít a színházi kritikáiról, s arra kért, segítsek beazonosítani, kik láthatók a régi fotókon. Elcsodálkozott, hogy minden keresgélés nélkül diktáltam a neveket. A 36 év alatt legalább 250 darabot láttam. Az életemnek ez idő alatt több mint a felét a színházban töltöttem el. S az sem titok, hogy a férjem, Rákosa Tibor is itt dolgozik, ő a színház műszaki vezetője. Csöppet sem túlzok, amikor azt mondom, a Hevesi tölti ki az életünk nagy részét…