Görgei-kérdés egykor és most – Dr. Hermann Róbert tartott előadást Egerszegen

Áruló vagy hős? Megfontolt stratéga vagy megfutamodó főtiszt? Noha sok történész dolgozik azon, hogy tisztuljon a kép Görgey (Görgei) Artúr körül, hiszen róla van szó, de még mindig akad bőven elemeznivaló.

A hazai közvéleményt 170 éve foglalkoztatja ellentmondásosnak tűnő alakja. A szabadságharc végi feltétel nélküli fegyverletétel, majd Kossuth Lajos őt vádoló vidini levele ellene szól, valamint sokak szemében az is, hogy az aradi vértanúkkal ellentétben nem végezték ki, csak száműzetés volt az osztályrésze. Ez utóbbi valószínűleg nagyon keserű kenyér lett a magas kort megért Görgey Artúrnak, hiszen 1916-ig élt, s tudott az őt érintő megosztó véleményekről.

A történelem s az adott korokban jelentős szerepet vállalókról kialakuló kép sosem fekete-fehér, akkor sem, ha az utókor a maga szempontjai szerint csoportosítja a múlt tényeit. A részrehajlás nélkül, elfogultságtól elvileg mentes kutató történészek feladata azonban az, hogy a lehető legtöbb tényt összegyűjtve rajzolják meg az események menetét.

Ezt teszi a nemrég Zalaegerszegen, az érkezését a budai vár visszavétele májusi évfordulójához igazítva a VMK-ban is előadást tartó dr. Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár előadóinak egyike. A professzor évtizedek óta kutatja a magyar reformkor és a szabadságharc korszakát, s ennek részét képezi az a feltáró munka, amellyel Görgey alakját górcső alá vette. Az eredmény egyebek között a Magyar Nemzeti Múzeumban idén januárban nyílt, Az ismeretlen Görgei című kiállítás, amely még június végéig látogatható.

Mielőtt összefoglalnánk a rendkívül szórakoztató és alapos előadást, tisztázzuk, miért is tűnik pontatlannak a tábornok nevének írása. Bonyolult a helyzet: Görgey Artúr felvidéki nemesi családban született Toporcon. Az ezt jelölő y-t azonban a szabadságharc idején i-re cserélte, ezzel is kifejezvén a katonáival és a szabadságáért küzdő néppel való azonosulást. Élete végén azonban, mivel a rokonsága tagjai y-nal éltek, temetkeztek, ő is visszatért az eredeti írásmódra. Ha tehát következetesek akarunk lenni, y-nal írjuk, ha 1848 előtti pályafutásáról szólunk, majd i-vel, amikor a tábornokról, végül ismét y-nal, ha a matuzsálemi kort megélt, emlékiratait két kötetbe rendező férfiúról. És ez csak az egyik apró jel, ami arra int, vele kapcsolatban ne alkossunk elhamarkodott ítéletet.

A szabadságharc történésze elöljáróban beavatta egerszegi közönségét, honnan a vonzódása. Székesfehérvári kiskamaszként minden érdekelte, ami a magyar hadtörténetben meg­esett, s őszintén sajnálta, hogy olyan kevés nyertes csatát, pláne háborút mondhat magáénak nemzetünk. Olvasta Féja Géza Visegrádi esték című regényét, amely Görgey életét tette plasztikussá számára. Az olvasmány­élmény össze is veszejtette az addig kedvelt történelemtanárával, hiszen immár vitatni tudta az „áruló” státuszt, noha a hetvenes években még ekképp értelmezték a tábornok szerepét, köszönhetően Andics Erzsébet megállapításainak.

A legfőbb elköteleződést azonban a budapesti bölcsészkari tanára, a legendás Katona Tamás inspirációja hozta el Hermann Róbert számára, „akinél szebben senki nem tudott beszélni ’48-ról”. Hermann Róbert egyébként készül a tábornok életének monografikus feldolgozására. Nem lesz rövid, ígéri, hogy megmutassa, milyen is volt „a magyar vitézség utolsó legendás hőse, aki olyan sikereket ér el, hogy Ausztria kénytelen idegen segítséget kérni serege ellen, aki leteszi a fegyvert a túlerőben lévő orosz csapatok előtt, aki kegyelmet kap, míg társai véres megtorlásnak esnek áldozatul. Túléli ezt is, mint a csatában szerzett koponyasebet, és még 67 évig él, jobbára kegyelemkenyéren.” (Visegrádi otthonában felkereste többek között Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Jászi Oszkár.)

Herman Róbert előadása először is rámutatott, hogy Görgey milyen fiatalon és milyen gyorsan lépett előre a katonai ranglétrán, mindössze harmincéves, amikor hirtelen a semmiből megépítendő hadsereg vezetői közt találja magát. Alig 14 hónapnyi felívelés után véget ér katonai karrierje. A kutató szerint épp korábbi működése, nevezetesen az, hogy kémikusnak, természettudósnak készült, tanította meg vele a hasznos alapszabályt, hogy egy döntést több szempont mérlegelése után hozzon meg az ember, ne higgyen az első benyomásnak. Ráadásul a katonai tudása is kellő mélységű volt, amikor a forradalom hírére Batthyány Lajosnál jelentkezett, hiszen hadapródkodás után a tullni katonai akadémián kapott műszaki képzést. Mai szóval logisztikának is nevezhetnénk ezt a tudományt: Görgey mindent tudott arról, hogyan kell hadtesteket mozgatni, útvonalakat, utánpótlást biztosítani, ideiglenes utat, hidat létrehozni. (Az általa vezényelt hadseregtestek ezért is tudtak akkora területet bejárni a szabadságharc idején.) A testőrségnél vezérkari kiképzésben részesült, majd huszárezredben szolgált. Mindezek után kilépve a kötelékből, Prágába ment egyetemre, hogy a kókuszdió zsírsavairól olyan szakdolgozatot írjon, amit Bécsben az osztrák akadémián is felolvastak. Ott is fegyelmezetten tanult, nem sörözött, ahogy később sem csatlakozott a vörösbort kedvelő tisztekhez.

Hermann Róbert az elismerendő tulajdonságai közül kiemelte azt is, hogy tudta, érdemes hallgatnia azokra, akik egy-egy szakterülethez jól értenek, a hadvezetése ebből a szempontból sem volt hiúsági kérdés. Magyarán alkalmazta a kollektív vezetés elvét. Félkész hadsereggel, négy hete katonáskodó legénységgel érte el, hogy októberben Bárándpuszta-Ozora közt 9000 főnyi ellenséges hadsereg letette a fegyvert előtte, miközben a magyaroknál mindössze 2 halott és 5 sebesült volt. Ezzel elszigetelte Jellasics seregét.

Következik a kemény tél, mindenki abban reménykedik, hogy az osztrákok sem viselnek mínusz 14 fokban háborút, tanultak Napóleon esetéből az orosz rónákon. De a Windisch­graetz herceg vezette osztrák haderő másképp dönt. A történésztől tudjuk, Görgey ismerte az osztrák főrend képességeit, szolgált alatta, s úgy vélte, túl tud járni az eszén, és ez több ponton sikerült is. Miután a vesztes schwechati csata után az ellenség közeledett Pest felé, a kormány Debrecenbe tette át a székhelyét, közben a dunántúli harctereken folyt a küzdelem. (A minisztériumok áttelepítését egyvágányú vasúton, Szolnok után lovasszekéren kellett lebonyolítani, öt nap alatt, csikorgó januári fagyok közepette… Képes lenne erre ma bárki?)

Az ellenséges túlerő mindvégig taktikára, kockázatvállalásra kényszerítette a magyar honvédséget és Görgeyt, aki a szabadságharc tizenegy nagy csatájából hétben ott volt, s ebből öt összecsapást ő maga vezetett. Kezdetben a mozgó nemzetőrségből felfejlesztett honvéd hadsereg 30 ezer főt számlált, míg az osztrákok kétszer annyian voltak. Ezért nem bonyolódott nagy összecsapásokba, óvta a katonáit, ezért keletkezhetett az a benyomás, hogy csak gyalogoltatja a katonákat, ahelyett, hogy ütközetekben igyekezne nyerni. A passzív védelem vádja ellen lehet vetni, hogy a stratégiai fontosságú komáromi erődöt megerősítette, tartotta, s így az ellenséges fősereg erőit hosszú időre lekötötte, és az újrakezdés lehetőségét is megtartotta. (A második komáromi csatában szerzett életveszélyes fejsebet, az ellátó orvos láthatta a szilánkos koponyatörés alatt pulzáló agyat, amely a kor egyik legveszélyesebb terepein bizonyító hadvezetési elgondolásokat kitalálta.)

A Görgei-féle haditervben többször is jól vizsgázott az ellenség megtévesztése, a figyelem elvonása a főseregről, a szétágazó módon haladó magyar honvédség sikerrel terelte el a császáriak vonulását, és manőverezésével még a 200 ezer orosz katonával elinduló Paszkevics tábornagy hadseregét is félre tudta vezetni a megkerülésükkel. A honvédsereg huszárjai ráadásul már hetekkel korábban vizes rongyokkal járták a harcmezőket, szedték össze az ellenséges, de célba nem talált forró ágyúgolyókat, hogy legyen mivel visszalőni. Sokáig képes volt a hadi és kiképzési hátrányok kivédésére, úgy sakkozott, hogy bár kevesen voltak, de egy-egy konkrét csatában sikerült létszámfölényt produkálni. A végső terv, a tavaszi hadjárat koronáját jelentő bekerítés azonban már nem valósult meg, s közben Windischgraetz herceg helyére az ügyesebb Jellasics került. Buda visszafoglalása 1849 májusában sikerült, bár azóta vitatkoznak rajta a hadtörténészek, logikus vagy erkölcsi döntés volt-e, így az értelmén is el lehet gondolkozni.

A lényeg azonban az, hogy az orosz sereget kellett segítségül hívni a magyarok legyőzéséhez. Ha semmi más, ez intő tény arra nézve, hogy a magyar honvédség vezetői milyen munkát végeztek 1849 júniusáig, amikor északról az oroszok, nyugatról a császáriak szorították őket. De még július elején is megoldják, hogy elkerüljék a vesztes csatákat, három hétre bemanőverezik az oroszokat az erdőbe, mondja Hermann Róbert. A fegyver­letételnek végül nem maradt alternatívája, a seregeket akkorra már a kolera tizedelte. Görgei az orosz cárnak teszi le a fegyvert feltétel nélkül. (A kormány és Kossuth már két nappal korábban lemondott.)

Az ellenség talán tisztelte benne a legyőzött méltó ellenfelet, hiszen I. Miklós cár („Európa csendőre”) személyesen járt közben Ferenc Józsefnél, hogy Görgeit ne végezzék ki.