Merjünk beszélni a halálról!

I. rész

Magyar emberek között van legalább két téma, amik sok esetben még a legjobb barátoknál is tabunak számítanak. Az egyik a fizetés kérdése. Hiszen, ha az egyik személy jól keres, akkor azért nem beszél róla, hátha irigységet vagy rosszindulatú reakciókat szül válasza. A másik oldalon állók pedig legtöbbször szégyellik ezt a témát firtatni. A következő hallgatásba burkolódzó témakör pedig a fájdalmaké, a halálé. E sorok szerzőjénél a témában sokkal kompetensebb, mondhatni okosabb emberek leírták már, hogy a lélek sebeinek ki nem beszélése effektíve hatást gyakorol szervezetünkre, s betegségeket, fizikai fájdalmat, leggyakrabban depressziót okoz. Nem lehet véletlen az a friss hír sem, hogy az egész Európai Unióban hazánk élen jár a depressziós megbetegedések listáján. Ez volt az egyik szikra a születendő cikksorozatunk elkészítéséhez. Ezen kívül még egy élmény „ütötte be az utolsó szöget”. Véleményünk szerint mindenki találkozott már azzal a jelenséggel, hogy áll egy temetésen, s miközben zajlik a szertartás, hallja, ahogy egy sokadik ágú rokon kedélyesen elbeszélget egy rég nem látott ismerőssel. Még egy viccet is elmesél s mielőtt azt hinnék, ezt az utolsó felvetést csak az írói túlzás szülte, ki kell önöket ábrándítanunk, ezt a mondatot is egy megtörtént eset ihlette!

A legnagyobb fájdalmat egy családtagunk, barátunk elvesztése okozhatja. Pedig ezek a lesújtó pillanatok életünk részei, ezt el kell, el kellene tudnunk fogadni, s a mostaninál sokkal jobban kezelni! De mégis, hogyan? Ennek mikéntjét kutattuk Mikolás Attila salomvári plébános segítségével. Megkeresésünkre Attila atya készséggel mondott igent, hiszen ahogy fogalmazott „azért is találom jónak ezt a beszélgetést, mert talán segít azoknak, akik még nem találkoztak ilyen helyzettel, vagy épp a nagy nehézség idején azt sem tudják, mit tegyenek, mit ne tegyenek, mit lehet, mit nem lehet, mi segít, mi nem.”

Beszélgetésünk első fejezetében kérem tárjuk fel a halál előtti legfontosabb teendőket. Plébános Úr, ön már több, mint 10 éve szolgál papként. Ennyi idő után miként látja egy haldokló, vagy egy hozzátartozóját sirató család fájdalmát?

Tízéves papi szolgálatom alatt már több mint 500 temetésen vettem részt papként. Találkoztam halálos betegségben küzdőkkel, haldoklókkal, halottakkal, családtagjukat sirató, búcsúztató hozzátartozókkal. Ezek a találkozások egy pap számára is jelentősek, hiszen a halál valóságával találkozó ember különösen érzékeny, sebzett és sebezhető lelki állapotban van, a fájdalom és gyász érzése uralja, amiből csak a remény és az Örömhír – az Evangélium – képes kimozdítani, továbbvinni.

Mi a véleménye, napjainkban miként kezelik a családok azokat a hozzátartozókat, akik életük utolsó napjaiban vannak?

Saját tapasztalatom alapján elég rossz képet fest a mai ember hozzáállása a halál küszöbén álló hozzátartozójához. Míg régen – szinte kivétel nélkül – a haldoklót családja vette körül, imádkoztak körülötte, mintegy „helye” volt a halálnak, addig ma legtöbbször a kórházban, magányosan „kénytelen” távozni az ember a földi életből. Ezért fontos, hogy a hozzáállásunk is változzon, alakuljon a mai viszonyokhoz, lehetőségekhez. Sajnos hívő, vallását gyakorló embereknél is előfordul, hogy olyankor hívnak papot, amikor már a hozzátartozó elhunyt. S amikor kérdezem, hogy mikor került kórházba, mondják: már 3 hete szenvedett odabent. Az egyik legnagyobb hibát akkor követjük el, amikor kizárjuk a halál gondolatát. El akarjuk kerülni az elkerülhetetlent. Sokan félnek attól, hogy ha előhozzák a halál témáját, akkor a hozzátartozó azt a következtetést fogja levonni, hogy róla lemondtak, s már alig várják, hogy távozzon. Vagy épp az örökségre fáj a foguk? S inkább nem is hozzák elő. Mintha a halálról nem is lehetne beszélgetni. Pedig annyi mindenről tudunk beszélni sokszor fölöslegesen is, s épp ezt a nagyon fontos és minden rokont, hozzátartozót érintő témát kerüljük! Pedig ezek olyan kérdések, amiket meg lehet, és meg is kell beszélni. Nem csak a gyászolóknak, hanem az elhunytnak is képes nyugalmat, békét adni, ha ezek meg vannak beszélve. Ilyen esetben a halott is azzal a nyugodt érzéssel távozhatott a földi életből, hogy tudja, mi hogyan lesz halála után.

Hivatása során nyilván sok esetben találkozott már súlyos beteg emberekkel, többször is feladta a betegek szentségét. Miként fogadják ezt a kenetet a szenvedők?

Elmesélnék erről egy rövidke történetet. Haldoklóhoz hívtak, kétségbe esett hangon: menjek, amint tudok. Amikor kiérkezek, meg szoktam kérdezni, hogy a haldokló mióta beteg, kiderült, hogy végső stádiumban van. Azt mondták: „1 hete nem eszik, vizet tud kortyolni, beszélni 2 napja nem beszél, valószínű már nincs is magánál, az orvos szerint nincs sok hátra. Eddig nem mertek papot hívni, nehogy megijedjen”. Erre kitessékeltem mindenkit a helységből, becsuktam az ajtót, s leültem az ágy mellé. Ugyan mit tegyek én egy haldokló, fulladozó, hörgő emberrel, akinek szeme csukva, aki már talán nem is hall? Csak gyenge mellkasa emeli meg néha a takarót, légzése nagyon gyenge, de legalább egyenletes. Feloldozni bűneitől fel tudom, de vajon tényleg bánja-e bűneit? A betegek szentségével meg tudom erősíteni, meg tudom kenni, de azt vajon szívesen fogadja? Egyáltalán akarja ő, a haldokló, hogy én, egy katolikus pap, itt legyek a halálos ágyán? Ilyen gondolatokkal óvatosan megfogom kezét, köszönök, elmondom ki vagyok. Halkan, de érthetően. Erre, mint akit vekker zavart föl, a haldokló kinyitotta szemét, rám nézett, gyenge hangján szinte szótagolva köszönt. „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Már vártam plébános úr”, s minden erejéből – alig érezhetően – megszorította a kezem Tudta miért vagyok itt. A halál közelében az ember pontosan tudja mi történik. Az első szavaival megkért, ne mondjam meg a hozzátartozóinak, de neki már nincs sok hátra Elhallgattam, hogy ugyanezt kérték tőlem kint, az előszobában a hozzátartozók Egy haldokló mellett ülve nincs mellébeszélés, nincs pletyka. Nincsenek fölösleges szavak. Azt a maréknyi erőt jól be kell osztani. Megkérdeztem: nem fél? Szemhéja alatt mozogni kezdtek szemei, s talán, hogy magát is meggyőzze, s ne a megszokottat válaszolja csípőből, halkan azt mondja: nem. Ezen kicsit nevetünk. Ő a megkönnyebbüléstől, én a meghatottságtól. Kint az ajtó előtt lépéseket hallottam – talán nem is gondolták, hogy nevetés szűrődhet ki a haldokló szobájából? Erre én is észbe kaptam, nem pocsékolhatom testvérem alig meglévő erejét, megkérdezem: meggyónunk? – Igen. Majd a gyónás után újra nevetünk egy kicsit. Ő még inkább megkönnyebbült, s öröme valamelyest az enyém is. Elővettem a betegek olaját. Elmagyaráztam neki, hogy ezzel az olajjal megkenem a homlokát, illetve a két tenyerét. Ez arra szolgál, hogy tudatosítsa: Isten jelenlétében élünk, a szenvedés, amit átél üdvösségére válik, illetve a tenyerek megkenésével odaadjuk, felajánljuk életét, szenvedéseit engesztelésül Istennek. Majd megkérdeztem: meg tud-e áldozni, hiszen ehhez le kell tudnia nyelni egy kb. 200 Ft-os nagyságú ostyadarabot, Krisztus Testét. Bizonytalansága láttán negyedére törtem a Szentostyát. Megint elnevettük magunkat. Őt már semmi nem húzza ide a földre, szinte lebeg, én még érzem a „gravitációt” – ami a földhöz köt. Megkérdezte: Készen vagyunk? Hasonló lassúsággal válaszoltam: igen, ön már készen van. Majd megköszönte, hogy jöttem, de tényleg ne mondjam meg a hozzátartozóknak, hogy nincs sok hátra Alig láthatóan elmosolyodok, s megkérem, emlékezzen meg rólam, ha hazaért. Kissé elszégyelltem magam, hogy mosolyogva léptem ki az előszobába, ahol épp könnyeiket törölgetik. A haldokló békés, nyugalmas, de örömteli ágya mellől a keserű fájdalom valósága rántott vissza az előszobában. Elmondtam, hogy megtörtént a gyónás, megerősítettem a betegek kenetével, és meg is áldoztattam hozzátartozójukat, s egy kicsit beszélgettünk is. Nem hittek a fülüknek! Megkértem őket, legyenek mellette, imádkozzanak mellette hangosan, elevenítsék fel közös szép emlékeiket. Búcsúzzanak el. Engesztelődjenek ki, mondjanak köszönetet – amit eddig talán nem tettek meg, pótolják. Kaptak rá lehetőséget, időt. Amennyiben romlik a haldokló állapota, vagy épp véget ér földi élete, keressenek a temetés ügyében. Még kifelé menet megkérdezik: ugye nem mondta meg neki? – Nem, nem kellett megmondani – válaszolom újra komoly, földi arccal, bár akár nevethettünk is volna egyet!

Nagyon rövid, de annál fontosabb kérdés. Az emberek utolsó perceikben félnek a haláltól?

Azt tapasztaltam, hogy aki Istennel és a hozzátartozóival meg tudott békélni, abban nincs félelem. Akinél ez nem történik meg, annak van mitől félnie. Nagy különbség van temetés és temetés, gyász és gyász között abban az értelemben is, hogy meglátszik, hol távozott békében, rendezett körülmények, rendezett kapcsolatok közül, hol pedig rendezetlen, békétlen környezetből az elhunyt. Sose felejtsük el, hogy kapcsolatainkat, kérdéseinket a halállal, vagy épp a haldoklóval szemben csak addig tudjuk rendezni, amíg az érintett itt van közöttünk, s tud kommunikálni.

De nem gondolja - főleg faluhelyen -, hogy megszólják, kibeszélik azokat az embereket, akik szépen, mondhatni boldogan, békében kísérik utolsó útjára szerettüket?

Ha valakit boldogan kísérnek utolsó útjára, akkor ott tényleg valami baj van. Én inkább úgy fogalmaznék, talán helyesebb kifejezés, ha azt mondjuk: boldogan nem, de békés nyugalommal lehet kísérni valakit utolsó útjára. Amúgy, igen, hallottam már olyat, hogy egy rendezetten távozó halott temetése után megszólták a hozzátartozókat a környezetükben, mondván, hogy ők nem is gyászolnak, hiszen nevetgélnek, farsangi bálon voltak, nem járnak ki mindennap a temetőbe, stb. S nem értik, talán el sem tudják képzelni, hogy így is lehet gyászolni, méghozzá örömmel, azzal a hittel a szívemben, hogy a hozzátartozóm jó helyen van, mindent meg tudtunk beszélni, s el tudtunk búcsúzni. Papi szolgálatom eddigi ideje alatt volt már olyan, hogy a temetés előtti gyászmiséről vidáman jöttek ki az emberek. A gyásznak ilyen oldala is van az elvesztés fájdalma mellett.

Végül miként foglalná össze, mik a legfontosabb teendők a halál előtti utolsó pillanatokban?

Amennyiben lehetséges, vegye körül a család a haldoklót! Ne féljünk beszélgetni a haldoklóval, s ne féljünk papot hívni! A haldokló vagy nagy betegségben lévő ember nem sajnálatra és könnyekre, hanem örömre éhes! Hitünk ezt az örömet tudja felkínálni a betegség, az elgyengülés idején, vagy épp a halál küszöbén. Az sem probléma, ha nagyon régen volt az utolsó gyónás vagy áldozás. A pap nem ítélkezni megy, hanem segíteni! Olyan is előfordult már, hogy a hozzátartozók felvetésére a haldokló hallani sem akart a papról. Mégis elhívtak, bementem, s beszélgettünk egyet. Előfordulnak olyan sérelmek, amiket lehet, hogy épp egy pap, vagy maga az Egyház okozott, s ezért nem akarja a haldokló az Egyház küldöttjét, de legalább adjunk esélyt a kibékülésre ember és ember, ember és Isten között!