A ruhagyár ma már 65 éves lenne

- Ha ilyen örvendetesen gyarapszik a létszám, lehet, hogy jövőre együtt lesz a Zalaegerszegi Ruhagyár egykori kollektívája - mondom Simon Líviának, a találkozó szervezőjének, s bár a feltevés erős túlzás, az viszont tény, hogy a három évvel ezelőtti tizenöt fős baráti piknik létszáma évente szinte megduplázódik, s a rendezvény hagyománnyá alakul.

A néhai Zalaegerszegi Ruhagyár hajdani dolgozói a botfai templom előtt. Elhatározták, minden szeptember utolsó szombatján találkoznak és szívesen látják a csatlakozókat Fotó: a szerző

- 2013-ban, a Ruhagyár felszámolásának 10. évfordulóján a volt közvetlen munkatársaimat meghívtam az otthonomba, hogy közösen emlékezzünk szeretett munkahelyünkre. Olyan jó érzés volt újra együtt lenni! Egy év múlva már itt, az Erdődy-Hüvös kastélyban jöttünk össze, s akkor úgy döntöttünk, amíg tudunk, minden év szeptemberének első szombatján találkozunk. Ezt egyre többen hírül vették, s jelezték, hogy ők is jönnének - természetesen mindenkit szívesen látunk - hangsúlyozza Lívia, aki 1963-ban ipari tanulóként szegődött a gyárba, s normatechnikusként a végnapján is jelen volt. Mint mondja, a mai napig sem tudják feldolgozni a valamikor nemzetközi hírű cég méltatlan megszüntetését. Mire fel, amikor kéznél volt a kiválóan képzett szakembergárda, a modern géppark, adott volt hely? Az utolsó pillanatig bíztak benne, hogy létrejöhet egy 200 fős utódcég. Sundám-bundám lenyúlásokra gyanakodnak.

A felállványozott, épülő Ruhagyár - a felvételt 1951-ben készítette Baráth Ilona, ma Basa Ferencné

Sokaknak, köztük Domján Máriának, aki szintén ott volt az utolsó munkanapon, ugyanez a véleménye: - Akkor még együtt volt a szakembergárda krémje, s szerettük volna megtartani ezt a magot. S akkor, derült égből villámcsapás: egyben eladták alólunk a gépeket egy külföldi cégnek. A nulláról már nem tudtuk elkezdeni.

A grillázs-tortát Domján Mária készítette, mint mondja, először koporsót akart formázni, rajta felirattal: élt: 52 évet...

- Láttam egy filmet a lepusztult gyár termeiről és nem ismertem rá. Én, aki anno egy nap kétszer is végigjártam az egész épületet és még a villanykapcsolókról is tudtam, hol vannak. Sokkoló élmény volt - meséli Fülöp Lajosné, a minőségellenőrző osztály volt vezetője, aki 43 év és 136 nap ruhagyárban töltött munka után ment a nyugdíjba.

Régi felvétel a Ruhagyár fénykorából

No, de ne csak szomorkodásból álljon a találkozó! Elő a derűs emlékekkel! Hiszen olyan gazdagok voltak... Saját üzemorvossal, munkásszállóval, üdülővel büszkélkedhettek, üvegházzal bíró kertészet dolgozott azon, hogy mindig üde legyen a gyár körül a park. Kézilabda- és tekecsapat, színjátszókör, irodalmi színpad, könyvtár, fotószakkör, lövészklub működött, szinte minden hét végén rendezvénytől harsogott a gyár - sorolják. Hoppá! - torpannak meg egy pillanatra, s külön kiemelik, hogy az énekkaruknak maga Vajda József népzenekutató volt a vezetője. Mégis a szakemberképzésre a legbüszkébbek. 1955-től évente 48-50 szakmunkás került az iparitanuló-oktatás révén a termelésbe, s nem mellesleg egy jó szakmát kapott a kezébe. A titok: egy emeletnyi saját tanműhely 3 nap gyakorlati képzéssel, a kétnapos elméleti fejtágításra az iskolákból jártak a tanárok a gyárban lévő osztályterembe.

A híres Ollós nő szobor, Erdey Dezső alkotása, 1958-ban állították a Ruhagyár elé, három nőről mintázta az alkotó

- Mi az alapoktól megtanultuk a szakmát. Az elején három napon át nem csináltunk mást, mint cérna nélkül böködtük a szövetet, így gyakoroltuk a tű helyes fogását a kézi varráshoz, de minden műveletet ilyen alaposan elsajátítottuk - eleveníti fel a régmúltat Horváth Ernő, aki 1956-ban már a 4918-as törzsszámot kapta. Kezdetben szalagon dolgozott, pikírozó és kant fércelő gépet hajtott, az 5-6 kilós villanyvasalókkal a glanc-ruhán (vizes ruha) át vasalt. Hamarosan beindult a technikumi képzés is - azt elvégezve már szalagvezetőként ténykedett.

A híres Ruhagyári Énekkar - Vajda József volt a vezetője

Tóth Mária és Nagy Ferencné oktatók a szakmunkásképzés megszüntetését orbitális baklövésnek tartják. Igaz, egy kicsit mindig nyirbáltak rajta, a végén már nem férfiszabókat, hanem csak férfiruha készítőket képeztek, de aki akart, tanulhatott - akár még nyelveket is.

A ruhagyári találkozó „legrégebbi” dolgozója, Basa Ferencné a kezdeteket is fel tudja eleveníteni.

- 1950 szeptemberében elsős gimnazista voltam a Zrínyiben, amikor kivittek bennünket az alapkőletételhez. A szemem láttára nőtt ki a földből az épület - mutat egy saját készítésű fényképet a felállványozott gyárról az akkor még Baráth Ilona nevet viselő Basa Ferencné. - Ott laktunk a közelben, így minden nap ott mentem el az építkezés mellett. A termelés 1951 augusztus 21-én kezdődött, éppen 65 évvel és két héttel ezelőtt. Leendő férjem gépészmérnökként, úgy emlékszem, a 10-es törzsszámot kapta s a gyár vezérigazgatójaként végezte. Én, már a feleségeként 1955-ben kerültem a gyárba, s vezető statisztikusként mentem nyugdíjba. Férjem nem érte meg a ruhagyár dicstelen végét. Szerencséjére. Mert akkor abba halt volna bele.

Ha már a törzsszámoknál tartunk: az egyessel Zalavári Károly, volt teremmester büszkélkedhetett.