Van bennünk egy gyermek - Beszélgetés Várszegi Asztrik főapáttal

– Igen, ez nagyon érdekes, a rövid fejlődését is elmondom – siet elém barátságosan Várszegi Asztrik főapát. – Háromszor jövünk össze közös imádságra, zsolozsmára a bazilikában. A déli imaórát, két éve – mióta megújult a templom –, ismét itt tudjuk mondani. Keresztényi érzéssel felismertük, hogy oda valaki betévedhet, sőt jönnek időnként zarándokok, turisták, akik beülnek a padokba, néznek, megcsodálnak bennünket, így ez egy alkalom arra, hogy megszólítsuk őket. De nem állhatunk az ajtóban, egyenként megszólítani őket, és akkor megtaláltuk azt a módot, hogy a rövid 10 perces imaórát a himnusszal kezdjük, általában egy-két zsoltár következik, aztán egy rövid szentírási olvasmány, majd mindennap másokért, más csoportokért imádkozunk. Szent István azért alapította ezt a házat, hogy országunkért, népünkért, magyar hazánkért imádkozzunk, így aztán sorra vesszük a hívő közösségeket, imádkozunk a protestáns testvéreinkért, imádkozunk a romákért, a buddhistákért, a muszlimokért, a zsidóságért. Ma pedig az elesettekért, a betegekért is. Ahogy önt is, másokat is egyszerűen megszólítják ezek a szavak, és az önök újságja révén pedig – remélem – sokakat.

Várszegi Asztrik: – Az embernek az arányait és a lehetőségeit be kell mérnie.  Fotó: A szerző

– Önök bencések, s ez a rend nem olyan központosított, mint mások. Szervezettek, de nagyobb egy-egy kolostor szabadsága. Most jött meg Brazíliából. Mi dolga volt ott?

– Talán úgy közelíteném meg, hogy a bencés közösségek önállóak. Minden kolostor maga határozza meg az életét, de nyilvánvalóan mindannyian a katolikus egyházban vagyunk és mivel Szent Benedek reguláját követjük, monostoraink egy-egy nyelvterületen összetartoznak. Ez Magyarországon azt jelentette 1945-ig, hogy a pannonhalmi főapátság mellett létezett Tihany, Bakonybél, Celldömölk, Zalaapáti, azontúl 9 gimnáziumunk volt. Mindegyiket feloszlatták 1945 és 1956 között, kivéve Győrt és Pannonhalmát. Több rendtársunk nyugatra ment ebben az időszakban. Kit küldtek, ki menekült. Ők ott közösségekbe szerveződtek, mert a bencésekre ez is jellemző. Két kisebb közösségünk keletkezett, Kaliforniában, San Franciscóhoz közel, és Sao Paulóban. A pártállam idején nem tudtunk kapcsolatot tartani, aminek következtében a kaliforniaiak elszakadtak tőlünk, 1976-tal átkerültek egy másik bencés közösséghez. Sao Paolo viszont megmaradt, az ottani magyar bencés kongregáció ma 90 főből áll.

– Ennek is ön a feje. Mennyire élénk ott a kommunikációjuk a társadalmi közeggel?

– A magyar bencés kongregáció iskolája a legnagyobb Sao Paulóban, 1600 diákkal, itthon összesen nincs annyi. Hasonlóan híres, jó iskola, mint az itthoniak. De ne arra tessék gondolni, hogy magyarok, brazilok járnak oda.

– Szegények is?

– Igen, de azért az egy elit iskola. A város szélére telepedett le a rend, ott tudtak helyet szerezni, európai és részben brazil segítséggel, fölépítették az iskolájukat és kolostorukat, és aztán a templomot is. A kolostor nem éri el a pannonhalmi méreteket, az iskolát fejlesztették naggyá, óvodától az érettségiig, de internátus nélkül, amikor pedig vakáció van, akkor a környező szegény negyedek gyerekeit gyűjtik be, de ipari iskolájuk, plébániájuk is van a szegény negyedben. Kapoccsá próbálnak lenni az elit és a szegény világ között.

– Főapát úr mit látott, nagyobb ott a szegénység, mint nálunk?

– Nagyobb, de az éghajlat következtében ott jobban elviselhető. Ha itt beáll a tél, megfagy, akikről nem gondoskodnak. Brazíliában ez nehezebben képzelhető el.

– Ha ön odalátogat, mi a programja? Eszmét cserél velük, irányelveket szab, meghallgatja őket?

– Mint nem közvetlen, de mégis csak elöljárójuk, mindig tartok konventgyűlést, ahol meghallgatom a gondjaikat, eredményeiket, kudarcaikat. Mindig van egyenkénti beszélgetés – vizitációnak mondják –, hozzáfűzve, hogy tolmács segítségével, mert a húszas közösségből most már csak három magyar van. Óhatatlanul brazillá válik ott a rend, de nagyon ragaszkodnak hozzánk. Több alkalommal fölkínáltam nekik azt, hogy van jól működő brazil bencés kongregáció, sőt magában a megapoliszban, Sao Paulóban, a centrumban is van bencés monostor, de ők – érdekes módon a fiatalok leginkább – persze az idősebbek is, akik meg magyarok – azt mondták, hogy ha mi megtartjuk őket, akkor építsünk ki jó kapcsolatot. Most pontosan abban a fázisban vagyunk, hogy a szabadság adta lehetőséggel élünk, ők minden évben jönnek Pannonhalmára, látogatóba, van közülük, aki magyarul tanul, pötyög, itt Albin rendtársam a fiatalok közül megtanult portugálul, és hogy ha megyünk, akkor az utóbbi években már együtt mentünk és ő volt mindig a tolmácsunk, hogy az egész közösséggel együtt lehessünk. Együtt ünnepelünk, ha ott vagyunk – több alkalommal például Szent István ünnepét velük és a magyarokkal együtt ünnepeltem. Hármat közülük diakónussá is szenteltem.

– Hogy bírja a repülőutakat?

– Koromnál fogva már attól félek a legjobban, elfáradok tőle.

– Főapát úr, itt ülünk egy túlzásoktól mentes, de minden részletében elegáns irodában, önön egyszerű öltözék, minimális kötelező vallási jelkép – kereszt, püspöki gyűrű –, de nem feledhetjük, micsoda hatalmas, csodálatos, gazdag monostor és természeti, gazdasági terület lélegzetelállítóan szép épületrészében kávézunk, ahol ön Isten után az első ember. Milyen érzés ez?

– Ha én ezt mindig mérlegelném, ezzel a tudattal lennék folyton, hogy első vagyok egy ilyen hatalmas intézményben, akkor rövid úton megzavarodnék. Az embernek az arányait és a lehetőségeit be kell mérnie. Soproni diák voltam, az állami Berzsenyi-gimnáziumba jártam, ahol az akkori szokásoknak megfelelően egy Ady idézet volt kiírva a falra. Megpróbálom összeszedni magam, nem vagyok túl jó a pontos idézésben, talán nem csal az emlékezetem, ez: „Bár zord a harc, megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák." Adyt szabadon magamra értelmezve úgy érzem, hogy a külvilág esetleg a küzdelmet nem látja, csak azt, hogy Pannonhalma szép, csodálatos, gazdag. Én is látom, nem vagyok vak, és ennek nagyon örülök. Ez egy hihetetlen nagy ajándék és hihetetlen nagy öröm. De 50 évvel ezelőtt, amikor beléptem erre a kis süllyedő hajóra, és mikor mindenki katasztrófát jósolt, ezt nem hihettem, elképzelnem sem lehetett volna! Az ember akkor tud hűséges maradni önmagához, akkor tud a hivatásában dolgozni, ha nem azonosul a szerepeivel, meg a méltóságaival. Alázattal, méltósággal kell viselnie azokat, bár múltkor a gyerekek emlékeztettek rá, hogy csúszkáltam a folyosón, ha bőrtalpú cipő volt rajtam. Nem mindig néztem elég jól körül, hogy lát-e valaki, és teljes gőzzel végigcsúsztam. Persze ha vendég járt volna a láthatáron, ez meg nem történhet, de a diákok e-lőtt igen... Ma már nem tudnám ezt ilyen lendülettel csinálni. Tovább egyszerűsítem a dolgot: mindegyikünkben van egy gyermek, akit meg kell őriznünk, hogy ez a gyermek rá tudjon csodálkozni a világra. Tudjon csodálkozni, de disztingválni is, ugyanakkor örülni és jókat nevetni is a benne lakó „felnőttön", ha ez sikerül, akkor egész jól érzi magát a bőrében az ember.

– Mégis ez egy hatalom is, ami az ön kezében van. Nem rontja meg ez az embert?

– Ez bármikor bekövetkezhet, ennek a kísértésnek ki vagyunk téve, tudom, de nem élek ezzel a hatalommal, nem hatalmaskodom, csak használom a hatalmamat. Nagyon tudatosan kedves és nyitott vagyok az emberekkel és így közelítem meg őket, mert tudom, ha megnyílnak, ha őszinték, akkor tudom kamatoztatni a „hatalmamat", ha lehet így mondani. Azt gondolom, hogy én – aki a hatalomgyakorló volnék a közösségben itt – vagyok a legjobban kiszolgáltatott, humorosan azt szoktam mondani, ti vagytok szerzetesek? Itt egy szerzetes van, az én vagyok, mert én még a kutyának is engedelmeskedem, mert nekem mások vágyait, gondolatait kell néznem.

– Az interjút előkészítendő több – legalább 5 – személlyel leveleztem, szerzetessel, laikus alkalmazottal, férfivel, nővel, minden email végén az a meglepő elköszönés volt, hogy szeretettel. Ez előírás, vagy szívből jön?

– Ez stílus, de ugyanúgy az is lehetne, hogy „tisztelettel" vagy „üdvözlöm". Nagyon szeretem Szent Ágostont olvasni, az élettörténetét is. Ő használja e kifejezést – ezt Babits Mihály az Európai irodalom története című könyvében ki is emeli –, hogy stilus christianus. Van egy keresztény stílus, ami egy elvilágiasodott világban meg kell, hogy jelenjen: tisztelettel, egyszerűen és szeretettel élünk, és ez elüt a többiekétől, ami már nem ilyen. A keresztény stílus szívből jövő és közvetlen, képes megérezni a másikat. Ez a stílus christianicus.

– A középkori vers szerint „Benedictus montes amabat" azaz szent Benedek szerette a hegyeket – Pannonhalma is hegyre épült város. Fűződik-e még nevezetes szentencia a bencésekhez?

– Azt szokták idézni, hogy alapítónk azt mondta: „ora et labora." Ez nem rossz megközelítés, de sehol sem mondta. Nem rossz megközelítés, mert keresztény életvitelt, egyensúlyt közvetít. Szent Benedek – mondhatnám – az arany középút embere. Ez nem lagymatagságot, puhaságot jelent, hanem bölcsességet. Érdemes a Regulát végigolvasni! Azt mondja: feddje meg az apát a hibázó testvért, de ne túlontúl, hogy el ne keserítse. Állandóan ez az ekvilibritás, a helyes egyensúly, arány és mérték keresése jellemzi. Pl. a bor fogyasztásnál is, ahol a legklasszikusabb a megfogalmazás: nem való az a szerzeteseknek, de mivel erről manapság nem lehet meggyőzni a ferenceseket – már abban az időben sem lehetett – engedjük, de szabályozzuk. Ha a hőség, vagy a munka azt kívánja, akkor az előljáró adja azt, ha viszont nincs, akkor ne morogjanak. Az étel mértékéről azt mondja: minden nap elég legyen két főtt étel. Ha az egyikből nem, a másikból lakjék jól a szerzetes. Dolgozzanak, de ne hajtsák túl magukat. Ez az arany középút, ez Benedeké.

– És ugye – az ön egyik írásából vonom ezt le –, Isten az első, de ne feledjük felebarátainkat se!

– Igen. Nem beszélhetek Isten szeretetéről, ha nem tudok a másik emberrel mit kezdeni. Akkor valami baj van, de nem Istennel, hanem velem.