Egy katona vállalja a halált

Vajon, a vég előtti pillanatokban honnan merített lelki erőt ehhez a kiálláshoz az 1848–49-es forradalom és szabadságharc minisztere, zalai születésű vértanúja?

Than Mór képe a kápolnai csatáról (1849. február 26-27.) Az ütközet a döntetlen felé hajlott, de Windisch-Grätz jelentésében az állt, hogy „a lázadó hordákat iszonyú mennyiségben pusztította el". Than Mór jogi tanulmányait megszakítva Görgey mellett hadifestőként dolgozott

Egyebek közt erről is kérdeztük Kóré András történészt, politológust, aki nemrégiben a történelmi önfeláldozásról, az önként vállalt hősi halálról tartott előadást Zalaegerszegen.

– Az ember természetes énvédelemmel születik, az élet alapja, hogy azt nem veszíthetjük el. Ahhoz, hogy valaki a halált normális választási lehetőségnek tartsa, speciális, az adott társadalom elvárásaihoz igazodó szocializáción kell végigmennie – mondja bevezetőül.

– Miből születik az önfeláldozás? A rendkívüli személyiségből, vagy a rendkívüli szituációból?

– Mindkettő benne van. A közösségért választott hősi halál ötezer éve kíséri végig az emberiség történetét, s alapvetően a katonatársadalmakhoz köthető. Spártán, a vikingeknél, a szamurájok között a kultúra része volt, hogy eljöhet az a pont, amikor a halál a jó választás. A csatamezőn elveszített élet értékké vált, hiszen a közösség megmaradásáért való önfeláldozást jelentette. Tanulmányaink során evvel a gondolattal a spártaiak Thermopülai-szorosban Kr.e. 480-ban vívott csatája révén találkozunk először. Ám a katonai életnek ez a sajátossága már az ókori keleten is tetten érhető, például az asszíroknál, ahol ugyancsak nagyon fontos volt a hadviselés kultúrája, s benne a katona, mint feláldozható személy. Az ilyen kultúrákban felnövők számára nem jelentett dilemmát adott pillanatban vállalni a halált.

Kóré András: A neveltetés az alap

A hősi halál egyik emblematikus megjelenítője Dugovics Titusz. Ő 1456-ban, a nándorfehérvári csatában csak úgy tudta megakadályozni, hogy egy török katona kitűzze saját zászlaját a várfokra, hogy magával rántotta őt a mélybe. A történeti kutatások mára kiderítették, hogy nem Dugovics Titusznak hívták, de ez a lényegen nem sokat változtat.

– Abban már biztosak vagyunk, hogy a Dugovics Titusz nevet utólag, az 1800-as évek elején ragasztotta a hős katonára egy feltörekvő nemes, aki a saját családja ázsióját szerette volna e módon emelni. De ettől még Nándorfehérvárnál ott dulakodott a bástyán a két katona, s a magyar lerántotta a törököt a falról. Pontosan tudta, ha kikerül a török zászló, megbicsaklik a védők ellenállása, ami eldöntheti a csata kimenetelét. A katonai sikerért hozta meg ezt az áldozatot.

– Ami az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot illeti, kétféle megközelítés kínálkozik. Egyrészt a túlerővel szemben, akár reménytelen kimenetelű csatában is kiálló honvédeké, másrészt a vértanúságot emelt fővel vállaló, elfogott tiszteké. Vajon másféle lelki rákészülést követelt az egyik, mint a másik?

– Mindenképpen – reagál a történész. – A honvédseregben harcoló önkéntesek másféle lelki dilemmával szembesültek. Ezeket a parasztlegényeket, mestereket, diákokat ugyanis nem katonának nevelték gyerekkoruk óta, nem olyan környezetben nőttek fel, ahol a halál önmagában érték. A keresztény szellemiség volt a közegük, amelyben az élet megtartása és annak szolgálata mindennél előbbre való. Ugyanakkor, éppen a keresztény alapok miatt az önfeláldozás sem volt idegen az értékrendjüktől, így az események sodrában a haza és a közös értékek érdekében vállalták a valós kockázatot. Ezek a többségében egyszerű emberek tisztában voltak vele, hogy gyakran kétszeres, két és félszeres túlerő ront rájuk, mégis kitartottak. Gondoljunk csak bele, például az erdélyi fronton, Segesvárnál 2500 honvéd állt szemben 10 ezer orosz katonával. Mégsem futottak el az első sorból sem, ahol pedig nem nagyon volt miben reménykedni. Feszesen, zárt sorban fogadták a golyót. Ez a korszak ragyogó példákat mutat fel nekünk az anonim hősök önfeláldozásáról. A bebörtönzött és kivégzett tábornokok esete annyiban más, hogy ők katonák voltak, a vértanúság ethosza része volt a neveltetésükből fakadó értékrendjüknek. Valószínűleg úgy élhették meg, az ő személyes csatájuk most ugyan elbukott, de a háború megnyerhető, vagyis hittek a célok, az eszmék diadalában. Az is önmagáért beszél, hogy nem igazán tudunk róla, bárki is kegyelmet kért volna közülük. Mindenki vállalta a sorsát.

Csány László zalaegerszegi szobra. Batthyány Lajos mellett ő volt a legmagasabb rangú polgári vezető, akit a császáriak kivégeztek

Az önként vállalt halált persze nem csak más kezétől szenvedheti el az ember, lehet ez saját döntés is.

– Az öngyilkosság, mint történelmi jelenség általában a közösségek lerombolásához, az erkölcsi tartalmak kiüresedéséhez, a vallási keretek meggyengüléséhez, nagy birodalmak, civilizációk hanyatlásához köthető. Ilyenkor eluralkodik a kilátástalanság, céltalanság, sokan dobják el az életet – fejti ki Kóré András. – Hazánk történelmében két nagy kiugrást regisztrál a statisztika, az egyik hullám éppen az 1849-es szabadságharc leverését követte, ekkoriban sokan reménytelen, vesztett ügyként tekintettek a saját életükre is. A másik hullám a trianoni békeszerződést követte, hasonló okokból.

Az önfeláldozás néha fanatizmussal párosul. Példaként említhetjük a második világháborúban az ellenséges hadihajókra élő torpedóként becsapódó japán pilótákat, a kamikazékat, vagy korunk öngyilkos merénylőit, akik gyakran kifejezetten polgári célpontokat szemelnek ki a terrorcselekményhez.

– Az öngyilkos merénylők esetében a közösségi kultúra maga alá gyűri az embert. Személyiségfejlődésüket az a vízió határozza meg, hogy az életüket sem drága feláldozni egy elvont jövőképért.

– De hogy számolnak el magukban a rengeteg ártatlan, civil áldozattal?

– Számukra ez a küzdelem közösségek, világok harca, amiben mindenki katona.