Habár Tibike a haláltól megmenekült, a lábait elveszítette

Kicsit nem figyelnek rá és az oltárci kisfiú máris leül az ágyra, s lecsatolja a művégtagokat. Látszik: jólesik neki, hogy feküdhet, megszellőztetheti combcsonkjait, miközben fájdalmas arckifejezéssel vakargatja őket. Még furcsa neki a vadonatúj eszköz.

– Nagyon magas láza volt a kisgyereknek, hányt, így kezdődött minden – fogott bele a 2009-es előzmények mesélésébe az édesanya, Orsós Éva. – Kihívtuk hozzá a háziorvosi ügyeletet, kapott egy Demalgon injekciót, meg kalciumot. Reggelre tele lett a teste valami bevérzés-félével, először azt hittük, allergiás az injekcióra. Mire beértünk vele Kanizsára a kórházba, elveszítette az eszméletét. Kiderült, gennyes agyhártyagyulladása van. Az orvosok azt mondták, hogy Tibike meg fog halni, mert vérmérgezést kapott. A polgármester úr vitt fel minket Budapestre, egy másik kórházba, ahol végülis sor került az amputációra, de még a műtét után sem kecsegtettek sok jóval az orvosok. Istennek hála, mégis megmaradt nekem a fiam, s azóta is rendszeresen utazunk a fővárosba gyógytornára, ahol járni, lépcsőzni tanítják Tibikét. Most 7 éves, úgy hogy szeptemberben iskolába megy, s addigra önállóan, bot nélkül kell tudnia közlekedni.

A kisfiú a műlábakkal. A háttérben a polgármester, Lukács József és az édesanya, Orsós Éva Fotó: Szakony Attila

Közben Tibike a lábak nélkül útra kel az igen rossz, leromlott állapotú házban. Bámulatos ügyességgel mászik le az ágyról, bebújik a szekrény ajtaja mögé és onnét küld huncut vigyorokat a látogatók felé. Majd nagy nehezen sikerül újra előcsalogatni, visszakepeszt az ágyra, odamegy az ablakhoz. Ott hosszú másodpercekig áll, merengve néz kifelé: az utcán éppen egy nagyobbacska fiú teker el a ház előtt éktelen csörömpöléssel, gumi nélküli biciklijével. Láttán Tibike talán éppen arra gondol: ő soha nem fog bicajozni.

Focizni azonban szeretne a testvéreivel, Dáviddal és Attilával. Legalábbis sűrűn bólogat, amikor ezt kérdezzük tőle – megszólalni viszont sehogyse akar, anyukája szerint kicsit megijedt a hirtelen jött sok látogatótól. Ugyanis elkísért minket Orsósékhoz a polgármester, Lukács József és a jegyző, Szunyogh István is. Ami nem véletlen: a kisfiú modern, mozgatható műlábai nagyon sokba kerültek, amihez a képviselő-testület is hozzátette a magáét.

– Egymillió forint volt, a megvásárlásához pedig önkormányzatunk 40 ezer forinttal járult hozzá, de ezen kívül is segítjük az édesanyát és élettársát, akiknek igen nagy anyagi terhet jelent Tibike rehabilitációja – magyarázta a polgármester. – Jóravaló család, ha valakik, akkor ők megérdemlik a támogatást –, nehézségeik ellenére még soha nem jöttek a hivatalba segélyért.

Tibike szeptembertől elsőbe megy, addig még sokat kell javulnia. Fotó: Szakony Attila

A polgármester azt is elárulta: a műláb árából fennmaradó 960 ezer forintot adományokból gyűjtötték össze Budapesten, dr. Virág Mónika hathatós közreműködésével.

– A Jáhn Ferenc Kórház Rehabilitációs Intézetében dolgozom igazságügyi orvosszakértőként, ott találkoztam Tibikével, akit ugyan nem kezeltem (dr. Mező Róbert főorvos foglalkozik a kisfiúval), de nagyon megszerettem – hallottuk már a doktornőtől, akinek zalai kötődései vannak. – Meghatott, amikor láttam, hogy menni próbált a falábakkal – csak ilyet finanszíroz az állam, ami embertelen, hiszen még az iskolapadba sem lehet beülni vele. Ezért segíteni akartam neki, arra gondoltam, gyűjtést indítok azért, hogy megkaphassa ezt a modern lábat. Nem volt könnyű. Zalában senki nem adott egy forintot sem, az összeg nagy részét Budapesten sikerült összeszednünk. Segített például a Hófehérke Óvoda kollektívája és vezetője (aki egyben a XVIII. kerület képviselője is), az önkormányzat és még egy, a lőrinci piac területén működő söröző is. Most éppen egy számítógépet szeretnék összegründolni neki, de sajnos, sokan mereven elzárkóznak, mikor megtudják, hogy roma a család... Pedig mindenki kerülhet hasonló helyzetbe, elég hozzá egy fertőzött kullancs csípése.

Azt már az anyától halljuk, hogy Virág doktornő rengeteg ruhával, játékkal halmozta el Tibit és meglepte egy nagyon szép iskolatáskával is. Ám hosszú még az út, ami a kisfiú és Éva előtt áll: az utókezelés sok pénzt felemészt, miközben fel kéne újítani a házat és tűzifának is híján vannak, ami azért baj, mert Oltárcon nincs gáz.

– Tibike vadász akar lenni, nagy álmai vannak, nem tudom, valóra válhatnak-e valaha is – tette hozzá végül Éva. – Én már azzal is megelégednék, ha a fiam mankó nélkül tudna járni.

Mindenesetre Virág doktornő vett egy bőrfocit.

Embertelenek

Horváth-Balogh Attila

Tibikével nehéz szóba elegyedni. Legalábbis egy idegennek, kell egy kis idő, míg feloldódik. Ezen persze, nem lehet csodálkozni, hiszen tényleg embert próbáló, vagy inkább embertelen volt, amit át kellett élnie. Csak ámuldoztunk, miközben édesanyja szavaiból felfeslett a kisfiú tragédiája. Egyrészt magam sem hittem volna, hogy egy egyszerű kullancscsípésnek ilyen következménye is lehet, másrészt próbáltam elképzelni, vajon milyen egy kisgyermeknek úgy felébredni, hogy nincsenek lábai. Lehet, talán még fel sem fogja igazán mi történt, hiszen egy felnőtt számára is felfoghatatlan, de lassan-lassan tudatosul benne, hogy ő már soha nem játszhat a barátaival úgy, mint más. Nincs fára mászás, biciklizés, fürdés a közeli kistolmácsi tóban. Biztosan nehéz lesz számára az iskolakezdés is, hiszen művégtagjaival más lesz, mint a többiek. A másságot pedig ma még nehezen tolerálja a társadalom - s Tibike nemcsak testi fogyatékossága miatt más.

Szégyellem magam azon „emberek” helyett is, akik pusztán azért nem járultak hozzá a kisfiú műlábainak megvásárlásához, mert a család roma. Azt gondolom, ha tényleg segíteni kell valakin, nincs roma, nincs zsidó, nincs magyar. Csak egyvalaki van, egy bajbajutott ember. Pontosabban egy tragikus sorsú kisfiú, aki igaz, hogy kapott még egy esélyt az életre, de a jövője nem mondható rózsásnak. És valljuk be, a jelene sem túl biztató. Még szerencse, hogy szülei foggal-körömmel küzdenek érte a gondok közepette is. Mert – s ezt Virág doktornő mondta el – a szakember tapasztalatai szerint hasonló helyzetben sok anya lemond gyermekéről (talán helyesebb úgy fogalmazni, megszabadul tőle), akit így az államnak kell felnevelnie.