Mert akkor a rendőrnek még volt tekintélye

Laci bácsi ma sem fél senkitől és semmitől: hajlott kora ellenére egyedül él az egyik Nagykanizsa környéki szőlőhegyen. (Azért biztos, ami biztos, ott van a fejsze a bejárati ajtó mögött.) Pedig nem könnyű errefelé a lét, egy darabig aszfaltos, de igencsak kátyús úton kell átküzdeni az autót. Aztán a lyukakat végleg sártenger váltja.

– Tudja, sok mindent megértem, nekem már újat nem tud mutatni az élet – mondja, miközben egy stokedlire ül az ablaknál – A feleségem 2006- ban ment el örökre, a fiam még korábban halt meg, így aztán magamra maradtam. 1973 óta vagyok nyugdíjas, akkor jöttem el a rendőrségtől egy betegség miatt.

Bánkuti László véletlenül lett rendőr, de előbb megjárta a világháború poklát. Fiatalon, 22 évesen vitték el katonának, és tűzszerész lett.

Bánkuti László az emléklappal, amit 90. születésnapjára kapott tavaly a rendőrségtől. Fotó: Szakony Attila

– Borzalmas dolgokat láttam a fronton. A németek átalakították a taposóaknákat, nem fém, vagy öntvény burkolattal gyártották őket, ha nem olajban áztatott farostlemezzel – idézte fel a nem épp kellemes emlékeket. – Ha valakit megsértettek ezek az átitatott repeszek, az olajtól fertőzést kapott és rövid idő, 2-3 nap alatt meghalt. Az új fegyvert nálunk is be akarták vezetni, az egész század ott állt körben, középen pedig egy törzsőrmester magyarázta a működését a fiatal tiszteknek. Rossz helyre nyúlt, vagy nem tudom, mit csinált, de felrobbant a kezében. Ő szörnyethalt, a kezét, arcát, mindenét szétszakította, már kiabálni sem tudott, és a közvetlen közelében álló 5 fiatal tiszt is meghalt. Egyikük még nyöszörgött: „Lőjetek agyon, mert nem bírom már tovább!” Soha nem felejtem el.

Miután a háborúnak vége lett, Laci bácsi hazatérhetett szüleihez Liszóba, de egy forint nem sok, annyi sem volt a zsebében. Hallotta, hogy Csurgón rendőröket keresnek. Tömegközlekedés nem lévén, átgyalogolt – érdemes volt, mert azonnal felvették. 1945 júniust írt a naptár, amikor Miklósfára – akkor még Somogyszentmiklós – vezényelték, ahol a volt csendőrlaktanyában alakították ki a rendőrőrsöt. Az újdonsült rendőrök gyalog, vagy biciklivel jártak, és igyekeztek a háború utáni kuszaságban megteremteni a rendet és a nyugalmat. A bombáktól, aknáktól azonban nem tudott szabadulni, ha arról volt szó, akna-, illetve lőszermentesítést is kellett végezniük, amikor a földművesek szóltak, hogy találtak valamit.

– Ott majdnem felrobbantam én is – emlékezett vissza. – Egy román kézigránátot akartam a szántás közepén megsemmisíteni, de az „megviccelt”. Ahogy elhajítottam volna, valahogy a biztosítószeg megszorult és a gránát a hátam mögött esett le körülbelül 3 méterrel. Felrobbant és földhöz vágott. Megrémültem, mert nem éreztem a lábaimat, nem tudtam felkelni. A tarkómtól a sarkamig tele voltam szilánkkal, melyek szétvágták az idegszálakat. A bajtársam is kapott két repeszt, egyet a bokájába, egyet meg a homlokába, de sikerült megállítania egy, az úton haladó szénásszekeret, arra tettek fel és bevittek a kórházba. Huszonhét szilánkot számoltak össze a testemben, 4 vagy 5 kiállt a húsból, azt kivették, a többit meg benn hagyták. Azóta is ott vannak, de semmi bajom nincs velük. A főorvos akkor azt mondta: ezek már velem együtt pusztulnak el.

Bánkuti László rendőri karrierje gyorsan ívelt felfelé, egyszerű közrendőrből hamar nyomozó lett. Pedig ha kellett, szembefordult a főnökeivel is.

Barcson dolgoztam, s egy hajnalon arra ébredtünk, hogy síri csend ült a városra – mesélte. – Mint kiderült, ott jártak az ávósok, összeszedték és elvitték azokat az embereket, akik gyanúsak voltak. Volt köztük egy gazdag kereskedőcsalád is, kétszobás, összkomfortos lakásukat ingósággal együtt átjátszották a rendőrkapitánynak. Egy havi fizetéséért, 12 havi részletre, holott az akkori szabályok szerint csak nyílt árverésen lett volna szabad értékesíteni. Akkor azt mondtam, hogy az esetet a pártszervezet elé viszem. Mit gondol, mi lett a dolog vége? A kapitányságvezető azzal vádolt meg, hogy „elkenem” az ügyeket. Akkor, ha valakiről azt gondolta a szomszéd, hogy elhajtotta a magzatát vagy abortusza volt és feljelentette, az ügyészség villámgyorsan vádat emelt, a bíróság pedig ítéletet hozott. Én viszont 8 feljelentésből hetet kiszórtam, sőt, minden esetben a szülész-nőgyógyász segítségét kértem, mert nem akartam, hogy bárkit is ártatlanul ítéljenek el. Szakszerű akartam lenni, bizonyítékot szerettem volna minden ügyben. Mire a kapitány megrágalmazott azzal, hogy az egyik nővel, akinek az ügyét ejtettem, viszonyom van. Ekkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a kapitányságot és beiratkozom Budapestre, nyomozótiszti iskolára.

A hőskor rendőrei még biciklivel is jártak. A jobb oldalon Laci bácsi

Bánkuti László az iskola után előbb Nagyatádra, majd Nagykanizsára, a városi ügyészségre, később pedig a rendőrségre került.

– Nagykanizsán, a bűnügyi osztályon a fő profilom az erkölcsrendészet volt. Az utcalányokat, az őket futtató striciket és a melegeket figyeltük meg. Ezeket mind nyilván kellett tartanunk, de szerencsére nem voltak sokan, körülbelül 6-8 nőről tudtuk, hogy notórius szexipari munkás, ahogy ma mondják. Persze, abban az időben még nem az utcán stricheltek, sokkal szolidabban, óvatosabban csinálták, általában lakáson.

A melegek együttlétei, illetve az úgynevezett fajtalankodások is bűncselekménynek számítottak akkor még, és ha sikerült rajtakapni a delikvenseket, bizony börtön várt rájuk.

– Megesett, hogy egy ismert vezérigazgatót kaptunk el a takarítónővel a Sétakertben – mondta nevetve Bánkuti László.

Azért bizonyos esetekben elnézőbbek voltak a rend őrei, például a katonatisztek feleségeivel. Ugyanis jópáran közülük távol lévő férjeiket csoportos orgiákkal „pótolták” otthonukban.

Laci bácsi végül elárulta, habár veszélyes bűnözőkkel is kapcsolatba került, fegyvert soha nem hordott magánál. Már az is elég volt, ha erélyesen rászólt az illetőre.

Mert akkor a rendőrnek még volt tekintélye.