Kemendy Géza visszaemlékezései a doni tragédiáról

Don. A magyar történelem egyik legszomorúbb időszakát jelképező szó. Lévén, hogy a 70. évforduló kapcsán egyre több kiadvány jelenik meg, mind gazdagabb árnyalattal kerül elénk, már ami a magyar második hadsereg Don-kanyarban elszenvedett II. világháború alatti tragédiáját illeti. A hiánypótló kötetek közé tartozik a Zalaszántón és Sármelléken felnőtt Kemendy Géza (1913-1979) kitűnő memóriával megírt könyve, amely a Zala Megyei Levéltár kiadásában, Molnár András igazgató gondozásában és a korszak szakértőjének, Szabó Péternek az utószavával látott napvilágot. A történészek hangsúlyozzák, a műfajában egyik legalaposabbnak számító visszaemlékezéssel van dolgunk. A tanító végzettségű, majd környezetében nagy megbecsültségnek örvendő, termelőszövetkezeti vezető, keszthelyi városi tanácsi elnökhelyettes nyugdíjba vonulása, 1971 után kezdte élete történetét papírra vetni, eleinte csak azért, hogy a családnak át tudja adni nem mindennapi élményeit.

Amelyeket így zár a memoár mondataiban: "...májusban (1942. a szerk.) 1001 fővel kivonult szép zászlóaljunk, mely pótlást is kapott, tehát körülbelül 1200 főből Csáktornyára visszaérkezett együtt 86 fő, az előbb hazajött sebesültekkel együtt összesen hazatért 117 ember. Irtózatos veszteség!"

Mindennek ellenére, mint kézirata előszavában indokolja, élete legemlékezetesebb szakasza volt a második világháborúban való részvétele. "Minden belém vésődött."

A kézirat első olvasója egyébként Perjés Géza történész volt, akivel korábbi szolgálatában 1940-ben, az észak-erdélyi katonai visszafoglalási akció során ismerkedett meg. A neves tudós, aki addig mint horthysta tiszt megbélyegzettként élt, meghasonlottsággal küzdött, megköszönte Kemendynek a munkáját: "...megerősítettél, elégtételt adtál, a műved olvasása óta kissé magasabban tartom a fejemet önmagam előtt."

- A zalai katonák részvétele szempontjából is fontos dokumentumról van szó, hiszen sem Nemeskürty István, Requiem egy hadseregért című művében nem szerepeltek a zalaiak, sem Sára Sándor Krónia dokumentumsorozatában - mondta a szerkesztő, Molnár András. - A volt zalai tartalékos tiszt mintegy húsz, több százoldalas kötetet készített, az elsőt a doni időszakról írta. Segítségére volt, hogy a család megőrizte a frontról küldött leveleit. A csáktornyai zászlóalj orosz hadszíntéri tevékenysége Kemendy révén bomlik ki előttünk. Ő volt egyébként a csapatvonat parancsnoka, mely 80 lovaskocsiból állt. A közvetlen ellátást kapta feladatul. A megírás indíttatása egyébként biztosan épp Nemeskürty könyve volt, hiszen 1972-ben jelent meg. Abban vetődött fel először, hogy a magyar katona csupán áldozata volt a politikai törekvéseknek.

(Ezért is furcsa napjaink aktuáljelensége: a doni katonákat siratják, míg a korszak politikusait ünneplik. a szerk.)

Kemendyt amúgy mindvégig zavarta a nyolcvanas évekig fennálló felfogás, mely szerint a magyar 2. hadsereg katonái önkéntesként vettek részt a Szovjetunió elleni háborúban: "Néhány megmaradt embernek nem egyszer tették fel a kérdést: miért ment ki a Donhoz? Elképesztő!" Ő maga, másokkal együtt úgy vélte, második Mohácsként fogható fel, ami történt. 1972-74 közt több példányban készített iratával ezért a Kádár-rendszer történelemkönyveit igyekezett legalább a gyerekei számára ellensúlyozni. A kézirat egy véletlen folytán Cseres Tibor írónak is alapanyagul szolgált - a Parázna szobrok című regényéhez-, aki Perjés Gézától, mint szomszédtól kapta meg 1972-ben. Részben közös alkotásnak tekinthető dr. Viczián Antal zászlóalj orvos 1989-ben megjelent kötete, amelyben Kemendy emlékeire is gyakran utal a szerző.

Az 1972-ben, a doni katasztrófa 30. évfordulóján lezárt kéziratot gazdag képanyag erősíti, a fotókat Kemendy Géza, valamint tiszttársai készítették. A filmeket, nem kis kockázatot vállalva, postán küldték haza. Molnár András és Szabó Péter zárótanulmánya pedig a történelem sodrába ágyazza a személyes emlékeket. Kemendy az ajánlásban emléket állít Kaltróy Antal alezredesnek, akire emberséges magatartásáért mindenki felnézett, s a magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának.

Ő maga később 1945-ben hadifogságba esett, s csak 1948-ban térhetett végleg haza.