Egy csepp mustár a hordónyi borban

Zsidó Fesztiválra invitálták Szombathelyre az 1930-ban született írót, kritikust, műfordítót, az irodalomtudományok doktorát, akit értelemszerűen arra kértek meghívói, hogy a zsidóság aktuális helyzetéről beszéljen.

Ungvári Tamás hosszú éveken át tanított az USA-ban, hazatérvén gyors egymásutánban került ki a keze alól öt fontos könyv: a Bűnbeesés után, A feledés enciklopédiája, Az emlékezés enciklopédiája, A halhatatlanság enciklopédiája, s a napokban Az életem enciklopédiája. Akik ismerik őket, tudják, az európai, benne a magyar kultúrára nyit ablakot, úgy, hogy bemutatja a történelem okozta tragédiákat. Meggyőződése, hogy a XX. század történelmi pechje a két – német és szovjet – diktatúra időleges kiegyezése, melynek következtében magára maradt Leonardó, Dante, Rubens, Voltaire, Heine, Thomas Mann Európája, az európai kultúra. A kötetek árnyalt képet festenek a szellem zsidó képviselőinek sorsáról.

– Mini esszékben szerettem volna elbeszélni a történelem furcsaságait, az enciklopédiák szócikkei leginkább a véletleneket, az érdekességeket veszik számba – mondja a szerző, hozzátéve, sikeres lehet, hiszen „ A feledés...” már a hatodik újranyomásnál tart.

Ungvári Tamás: Ennél koncentráltabban kulturált országot, mint a miénk, keveset lehet mutatni. Fotó: Arany-Horváth Zsuzsa

– Úgy tűnik, mióta tartósan itthon van sokéves amerikai vendégtanárság után, határozottan leteszi a névjegyét hazai politikai, közéleti kérdésekben. Miért tartja ezt fontosnak?

– Inkább úgy fogalmaznék, a politikai folyamat elemzésében veszek részt, kifejtem a véleményemet egy-egy vitahelyzetben, de a politikában nem voltam, nem vagyok aktív, soha nem voltam egy pártnak se tagja. Megőriztem a függetlenségemet, ez alakult át politológiai kíváncsisággá. A szívemet persze odateszem egy nézetrendszer mellé, de a fenekemet nem, ha szabad így mondani. Jelen pillanatban arra vagyok kíváncsi, hogy a kultúra területén hoz-e valamit a politika. Érdekel, hogy mit tudnak csinálni a felsőoktatás problémáival, a mérhetetlenül kielégítetlen egyetemi ifjúsággal, a bezárt színházakkal. Ha már színház: egyszer tettem politikai állásfoglalást, amikor tiltakoztam Dörner György igazgatói kinevezése ellen. Tanítottam őt.

Ungvárit az Eötvös-gimnáziumba nem vették fel a numerus clausus miatt, így került a Zsidó Gimnáziumba. 1952- ben szerzett diplomát az ELTE angol-magyar szakán. Tatai tanítói kitérő után lett a Csillag folyóirat rovatvezetője, 1959- től a Magyar Nemzetnél dolgozott, 1960-tól fordító, dramaturg, a Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. Két ciklusig a nemzetközi P.E.N. Club magyar tagozatának fôtitkára volt. Fulbright vendégprofesszorként négy évet töltött a kaliforniai Claremontban, a Columbia, a Yale és a Harvard egyetemen tartott előadásokat. Művelődéstörténetet tanít az ORZSE-n, a zsidó egyetemen. Műsorvezetőként ismerhetjük a televízióból.

– Több helyütt lehetett olvasni Öntől, hogy a jelenlegi kulturális közállapotok hagynak kívánnivalót maguk után. Milyennek látja az országot?

– Az országot egészben nem látom, nem tudom, mi van a mezőgazdaságban, az iparban. A kultúra kicsiny szeletét látom, az is állandóan megmentésre szorul. A mostani munkahelyemen, a rabbiszemináruimtól például a napokban zároltak 15 millió forintot. Két oktatót ki kell rúgni..., szörnyű.

– Kétféle kommunikácó jut el hozzánk ez ügyben. Az egyik szerint jól haladnak a dolgaink, a másik szerint nagyon rosszul...

– Nem így fogalmaznék, mert nincs két igazság. Független elemzőkre utalok, akik elmondják, az ország fejlődése megállt, a gazdasági mutatók zuhannak, a kockázati felárunk a térségben a legmagasabb.

– Korosztályom úgy érzi, ez a helyzet szinte a rendszerváltás óta tart, nem nagyon jutunk előre, bárki vezeti az országot. Mi a baj velünk?

– Az a helyzet, hogy ez egyszerűen nem igaz. A rendszerváltással lehetünk elégedetlenek, de mégiscsak létrejött az alkotmánybíróság, a független bíróság, volt egy Göncz Árpádunk, voltak gördülő sztrájkok, leraktuk az intézményes fékek és ellensúlyok rendszerét, mégha rosszul is. Az, hogy a magánnyugdíjpénztárban akkora összeg gyűlt össze, siker. Hogy már nincs meg, nem a rendszerváltás hibája.

– Tehát nem velünk van a baj?

– Semmi baj nincs. Ennél koncentráltabban kulturált országot keveset lehet mutatni. Pedig a diktatúrák általában az értelmiség kiirtására törekszenek. Ahol nincs értelmiségi politika, ott állandó a veszély, hogy elmennek, mint például Kertész Imre. Az elmúlt pár évben jelentkezik egy új kivándorlási hullám. Volt előkép: annak idején Szilárd Leót, az egyik legnagyobb fizikust egyszerűen megverték a turulisták. Emlékeztetnék a filozófusperre, amely mégsem sikerült. Úgy gondolom, az értelmiséget nem szabad, hogy érdekelje a kisszerűség.

– Itt most szóba kerül az antiszemitizmus. Erősödik Ön szerint vagy túlzott az ettől való félelem?

– Az antiszemitizmust nem lehet túldimenzionálni. Ha egy hordó borba egy csepp mustárt teszünk, az egész ihatatlan lesz. Az antiszemitizmus jelenlétének próbálnak presztízst adni kormányközeli publicisták. De nem kell megijedni. Engem is fenyegetnek a hatos villamoson, visszaszólok, nem hagyom magam. Én már régen elfelejtettem félni.