A varázslat ezúttal is működik

A Legendás állatok és megfigyelésük egy rövidke mű, amolyan fiktív tankönyvként jelent meg 2001-ben. Amikor bejelentették, hogy film (nem is egy, hanem mindjárt öt) készül belőle, kicsit szkeptikus voltam, hogy nem lesz-e izzadtságszagú, ami csak a Potter-kultuszt lovagolja meg. Szerencsére erről szó nincs.

Göthe Salmander (Eddie Redmayne) egy ritka varázslényt szeretne beszerezni New Yorkban, mágikus táskája pedig tele van különösebbnél különösebb állatokkal. A gondok ott kezdődnek, amikor e jószágok közül néhány elszabadul és felfordulást csinál a muglik (varázstalan emberek) szeme láttára.

A történet nem merül ki ennyiben, sőt két külön sztoriszálra lehet felosztani a cselekményt. Az egyikben Salmander hőn szeretett lényei után kutat, a másikban egy sötét varázsló ténykedéseit próbálja megállítani a kissé konzervatív amerikai varázsbizottság. Ehhez társul egy elvakult mugli szekta mozgalma, amelynek szent küldetése a boszorkányok és varázslók eltörlése a föld színéről. A szálak összefutnak, és így kapunk egy kerek történetet. Ez azonban nem teljesen igaz, mert hiába kapcsolódnak az események, rengeteg kérdés marad megválaszolatlanul. A karakterekről vajmi keveset tudunk meg, a gonosz motivációja sekélyes, és komplett sorsok vesznek a ködbe. Valószínűsítem, hogy a folytatásban ezekre mind választ kapunk, mindenesetre így is bosszantóan felszínes a váz, amire épül az egyébként nem rossz alapképlet. A bő kétórás játékidő nem feltűnő, egyedül az utolsó harmadban éreztem, hogy egy-egy jelenetet jobban elhúztak a kelleténél. Eddig nem túl biztató az összkép, de a Legendás állatok mégis működik. A változások remekül állnak a filmnek.

Salmander (Eddie Redmayne) egy ritka varázslényt szeretne beszerezni

Az új szereplők, az új helyszín, sőt egy mugli is a varázslókkal tart a kaland során, ami sokkal átélhetőbbé teszi az élményt. Mi is Kowalskival (Dan Fogler) együtt ámulunk minden egyes varázslatos mozzanaton. A lényeg pedig mi más is lehetne, mint a címben szereplő legendás állatok. Szinte mindegyikük emlékezetes, a fényes dolgokra utazó, bajkeverő Furkásztól kezdve a tündéri botsáskát idéző Picketen keresztül a csodás Okamiig. Aki természetbarát, másodpercek alatt a mágikus táska rabjává válik, és legszívesebben a főhőssel együtt tanulmányozná és gondozná ezeket a csodás és érdekes teremtményeket. Az állatok hajkurászása szolgáltatja a film lazább, humorosabb felét, de a kései Potter-filmeket idéző komorság és nyomasztás is visszaköszön a képkockából, főként a boszorkányüldözős szál révén. Rengeteg potenciál van ebben a világban, és ez érezhetően csak egy felvezetés volt, ami mutatott egy darabot abból, mire lehet számítani a jövőben.

Aminek mindenképp örülni lehet, hogy az utolsó négy Potter-filmet jegyző David Yates nem vette félvállról a munkát, és nem egy pénzhajhász fércmunkát tett le az asztalra. Egy abszolút szerethető alkotás született, ami a hibái ellenére is tele van fantáziával és kreativitással. Az újdonságok működnek, a varázsvilág hangulata pedig még mindig magába szippantja az embert. Kíváncsian várom, milyen legendás állatok és kalandok keresztezik majd Salmander útját.