Kötelesség kötelez

Világ életemben sportember voltam. Legalábbis ezt gondoltam magamról. Ami valójában voltam: egy ügyetlen, pápaszemes kissrác, akinek a füle mögé behajtott szemüvegszár pici gömb alakú végei miatt – mely úgy nézett ki mint két fülbevaló –, sokszor magyarázkodnia kellett. Első ránézésre satnya kisfiú, másodikra kedves kislány. Ez bizony férfisportok tekintetében többszörösen hátrányos helyzet, így lettem középpályásból hátvéd, majd kapus, később pedig kapufa. Mit lehet tenni: a labdajátékokból nekem csak a gombfoci jutott. Futni viszont tudtam, bár azt sem sokkal jobban, mint a korombeliek. Hát futottam rövidet és gyorsan, sprinter lettem. Amikor középiskolás éveim alatt az Egyesült Államokban tanultam, a helyi atlétika klubban megtapasztaltam, milyen izgalmakkal, örömökkel, kötelességgel és egymás iránti felelősséggel jár „nagybetűs” csapat tagjának lenni. Amikor visszajöttem tudtam: folytatni fogom.

Számos sportágba, civil kezdeményezésbe vágtam bele, de csak ideig-óráig sikerült az érdeklődést fenntartani. Valahogy hiányzott a kellő motiváció. Gondolataimban két dolog motoszkált, vagy valóban mindenki elfoglalt, az embereknek nincs idejük, igényük, energiájuk a közösségi élethez, vagy valamit rosszul csinálok. Aztán jött Női Európai Uniós Ökölvívó bajnokság. Keszthelyre utazott a Magyar Ökölvívó Szövetség vezetése, akikkel beszélgettünk a sportágról, annak jövőjéről, kiderült: az elnök ismerte nagyapámat, aki a Dunai Vasmű színeiben volt országos bajnok 1963-ban cirkáló súlyban. „Roppant kellemetlen bokszoló volt, balkezes a Zebra – (ez volt a beceneve, mivel mindig csíkos pólóban járt).” – elevenítette fel emlékeit Csötönyi Sándor, a MÖSZ elnöke.

Megdöbbentem. Talán ezzel kezdek valamit, talán olyan dologba kell vágnom, ami már gyökeret vert a lelkemben, múltamban. Kaptam telefonszámokat, edzőket, kerestünk helyszínt (kezdetben egy garázst) és elkezdtük a munkát. Eleinte kevesen voltunk, majd egyre többen, ahogy ment a hírünk, elkezdett működni a dolog Letelepedtünk Hévízen, szakosztályt alapítottunk, versenyt rendeztünk, országos bajnokunk lett. Ma már járjuk az országot, leigazolt versenyzőinkkel nemzetközi kupákra kapunk meghívást. A közös, jó értelembe vett, fizikai kínszenvedés, – mely egynémely edzés kötelező velejárója – összekovácsolja a közösséget. Segít előhozni az emberi alaptermészet legjavát, mely hitem szerint arra szolgál, hogy segítsen felismerni, rokonok vagyunk, minden ember felelős minden emberért. Ami iránt pedig az ember elkötelezi magát, legyen az sport, közösség, vagy bármilyen „ügy”, képességeket ébreszt benne. Ahogy Németh László fogalmaz: az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. Persze a társas kapcsolatokba kódolva van a konfliktus, a küzdelem, az irányításért és önérvényesítésért vívott harc, melyben ütközünk, sérülünk, néha győzünk vagy elbukunk. Az önként vállalt nehézségek, a saját határaink megismerése és az azokon való túllendülés, a győzelem utáni elementáris vágy és izgalom, a siker és bukás megélése olyan élmények, melyek megmaradnak, beleégnek az izmainkba, áthuzalozzák idegeinket, megváltoztatnak, többé, jobbá tesznek.