A farkasokat megölik, ugye?

A vármegye a 18. század első felében 7 ízben volt kénytelen statútumot alkotni, hogy érvényt szerezzen a törvénynek. 1752. november 20-án Parragh László, a Szántói járás főszolgabírája egy körlevelet adott ki – melyet a járás minden falvában ki kellett hirdetni –, a paraszt renden lévők vadászatáról: „Mivel pedig az Hazai Törvények keményen tilalmazzák mely tilalmas vadászat eránt enyihány rendbéli determinációi és rendelési vannak az Vármegyének mind az által azzal nem gondolván még az nemesi sorban lévőknél is gyakrabban vadásznak. Hogy azért annyi sok rendbéli rendelések keményen meg is tartassanak és így valamely paraszti renden lévő lakosok vannak, az jobbágyságtól az földesurak, kik pedig szabatosok azontúl az főbíró vicesgerens urammal együtt ezen currensnek publikációja után 15 napra mind az flintájokat elszedik úgy az kopókat valaki nem nemes ember, és így az parasztságnak még az hódvassal a mint nevezik azaz vasban sem szabad fogni, sem ollatin vasat ezután tartani és ezen tilalom gyakrabban meg fog vizsgáltatni..."

Ezek alól a szigorú tilalmak alól kivételt jelentenek a kártékonynak ítélt madarak, ill. az ugyancsak kártékony ragadozók.

A madarak esetében nem csupán ajánlást tett a vármegye, hanem egyenesen kötelezte az adózókat, hogy a reájuk kivetett adóval arányos számú verébfejet szolgáltassanak be.

A ragadozó vadak – így a farkasok – pusztítására persze a vármegye a madarakéhoz hasonló kötelezettséget nem róhatott az adózókra, ezért azok üldözésére időnként hajtóvadászatot rendelt. Így járt el 1751-ben a Szántói járásban két ízben is, januárban és májusban. „Feles panaszok vagynak, hogy az farkasok igen szaporodnak és nem kevés károkat okoznak, azért egyik helység az másikával egyet értvén ki mennyenek és vadásszák, üldözzék, az mint lehet..." utasította a főszolgabíró járása falvait, május 15-én. Vélhetően ez nem vezetett igazán eredményre, hisz az ilyen esetekben a „vadászok" nem csupán a farkasokat, hanem az összes vadat felverték, alkalmasint több kárt okozva ezzel, mint amit a farkasok tudtak volna tenni.

Az 1802. évi XXIV. tc. azonban lehetőséget adott a megyének, hogy a farkasok üldözését a helyi körülményeknek megfelelően szervezze. Zala úgy határozott, hogy élve e felhatalmazással, felhagy a hajtóvadászatokkal, helyette minden egyes – bárki által elejtett farkasért a házi kasszából 2 Ft jutalmat fizet. A vármegye főadószedője minden, a kasszából történő kifizetést szigorúan könyvelt, így ennek segítségével tudjuk vizsgálni, hogy mi történt az 1804 és 1849 közti négy és fél évtizedben a megyebéli farkasokkal.

Bárányt zsákmányoló farkas Pusztadörögd térképén, 1773.

Ez idő alatt a főadószedő 703 esetben jegyzett be e jogcímen történő kifizetést. Ez azt jelenti, hogy éves átlagban mintegy 15 farkast pusztítottak el a derék zalaiak. Az átlag, azonban mint mindig, itt is nagy különbségeket takar. Három olyan esztendő is volt a negyvenes években, amikor egy állat sem esett áldozatul. Az ezt megelőző évtizedben azonban kiugróan magas volt az elpusztítottak száma. 1830/31-ben és a következő évben is 37 farkas esett áldozatul. A vizsgált időszak alatt a legtöbb állatot az 1833/34. évben ölték meg, szám szerint negyvenötöt. Az összes elpusztított állat mintegy harmadát az egykori Lövői járásban ejtették el, szám szerint 248-at, míg a Tapolcai járásban mindössze kilencet. Ez idő alatt az Egerszegi járásban 140, a Szántói járásban 100, a Muraközi és a Kapornaki járásokban 59-59 állat esett áldozatul. 88 esetben nem volt lehetőség az elejtés helyének meghatározására, lévén hogy a főadószedő csupán a trófeát bemutató „vadász" nevét jegyezte fel a kifizetés igazolásakor. Így volt pl. 1810/11. évben is, amikor összesen 28 farkasért fizetett, de csupán ötről tudjuk, hogy azokat Csizmadia József szentiváni lakos ejtette el.

A további 23 trófeát bemutató Delchamel Imréről, Marton Mátyásról és Nedvil Antalról nem tudjuk, hogy a pusztítást hol követték el. Az egyes települések határában elejtett állatok száma kirívóan magas volt. A Sümeg melletti Mihályfáról 35, Vállusról 30 farkas után fizetett a vármegye.

Volt aki e foglalatosságot jó jövedelemforrásnak tekintette. A Tormaföldén élő Markotán János 1803 és 1812 közt 16 állatot ejtett el. A falu határában rajta kívül csak Marton János szolgáltatott be 1831-ben 4 trófeát. Forrásunk mindössze hat olyan esetet regisztrál, ahol a pénzt felvevő juhász vagy birkás. Ők minden bizonnyal nyájukat védelmezve pusztítottak el összesen 14 farkast. Az összes megölt állat mintegy 1/7 részével uradalmi vadászok, vagy erdészek végeztek.

A kártékony farkasoknak kiirtásában foglalatoskodóknak jutalombére, 1829/30. – részlet a főadószedő számadáskönyvéből. Jövedelemforrásnak sem volt megvetendő a farkasvadászat

A farkasok száma az 1840-es évekre alaposan megcsappant. E csonka évtizedben összesen 40 elejtett állatról tudósít a számadáskönyv.

Pusztításuk a szabadságharc után is folytatódott, ennek „eredményeként" a 20. század elejére végképp eltűntek Zalából ezek a nemes állatok.

Napjainkban ismét megjelentek Magyarország területén. Zalában 1991-ben elejtettek egy példányt. A kitömött állat Balatonedericsen az Afrika Múzeumban látható.