Nem ateista hittérítő céllal

Amikor aztán az írás szempontjából megfelelő állapotban éreztem magamat, először egy közismert kiadót próbáltam rávenni arra, hogy segítse megszületni ezt a munkát. Mivel aztán nem jártam sikerrel, úgy határoztam, hogy ismét a magánmegjelentetés sok kínlódást jelentő útjára lépek. Szinte önkívületi állapotban kezdtem el 2004. május 28-án az írást és öt hónap alatt végeztem vele. Ezt követően számítógépre vitettem, korrigáltam, tipografizáltam, negatív alakban pauszra tettem az egész anyagot, elkészítettem a könyv borítójának a tervét és nem egészen egy évvel az írás megkezdése után az Akadémiai Nyomda jó és gyors munkájának is köszönhetően napvilágot látott igen szép kiállításban az 52 szerzői ív terjedelmi kötet, A filozófia története .

Az ELTE Bölcsészkarán kívül néhányszor másutt is tanítottam. Többek közt a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán. Itt az 1990-es évek első felében négy esztendőn keresztül filozófia- és vallástörténetet oktattam. A ilyen esetekben egyébként sosem valamiféle összeköttetés révén, hanem személyes meghívás alapján dolgoztam. Ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor az 1960-as évek első felében, mint fiatal tanársegéd esztendőkön át társadalomelméletet oktattam (ahogy fentebb már röviden említettem) az Országos Rabbi-képző Intézetben. Erre a munkára engem - a magyar származású ateista göcseji parasztlegényt - közvetlenül az akkori tanszékvezetőm, egy idős kommunista veterán, a sztálinista szemléletű, ám a mindig zsidó származású tanszékvezetőim közül hozzám emberileg legrendesebb Sándor Pál kért fel. Hogy aztán ezt a felkérést milyen történések előzték meg, arról máig nincs halvány sejtésem se. Ám valószínűnek tartom, hogy a szóban forgó tárgy oktatására az akkor nagyhatalmú Egyházügyi Hivatal kért tőle személyi javaslatot.

A magyar származású ateista göcseji parasztlegény innét indultam: A hajdani paisszegi szülőházam 1957-ben: az akkor 65 éves édesapám a tehenesszekérnél

Sándor Pál pedig talán a következő két ok miatt javasolt engem. Egyfelől azért, mivel tudta, hogy intenzíven foglalkozom vallástörténeti, valláselméleti problémákkal, valamint az Ó- és az Újszövetséggel, amit mutatott az is, hogy nem sokkal korábban védtem meg - mint fentebb már említettem - A Biblia erkölcse c. bölcsészdoktori disszertációmat és emiatt nem kellett félnie attól, hogy szakmailag szégyent hozok a fejére. Másfelől azért tarthatott alkalmasnak a szóban forgó munkára, mert tisztában volt vele, hogy gyors észjárású, megfelelő vitakészségű ember vagyok.

Az intézet hallgatóival sikerült igen jó viszonyt kialakítanom. Ezt jelzi az a tény, hogy ők a maguk világnézeti problémáit gyakran velem vitatták meg, és a kultúrált hangnemű beszélgetéseink úgy szoktak zárulni, hogy a diákok kijelentették: Tanár úr, az álláspontunk mellett további érvünk nincs, ám ennek ellenére hiszünk benne. Én pedig ezek után megjegyeztem nekik: ha valamit igaznak tartunk, akkor azt tárgyilag igazolnunk kell önmagunknak, másoknak, és ha nem így cselekszünk, akkor a szubjektivizmus örvényébe kerülünk; egyúttal arra is figyelmeztettem őket, hogy a tudományok, a vallások történetében mily sok álláspontról bizonyosodott be hamis volta. Úgy vettem észre, hogy az intézet vezetése is meg volt elégedve velem. Midőn ugyanis egy ostoba jogszabály miatt a heti másfél órám félállásnak számított és ezért ott kellett volna hagynom a munkámat, az igazgató Scheiber Sándor a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton (a TIT-en) keresztül kért föl az előadások megtartására.

A szerző, Pais István két nap múlva ünnepli nyolcvankettedik születésnapját (Fotó: Váhl Ottó)

Az intézetben végzett tevékenységem során egyébként sok érdekes tapasztalatot szereztem. Az utóbbiak közt aztán volt egy számomra ugyancsak meglepő is. Mégpedig az, hogy az első előadásom második óráján rá kellett döbbennem: a leendő rabbik alapvető vonatkozásokban nem ismerik saját vallási kánonjukat, a Tanachot, amely a lényeget tekintve azonos a kálvinista Ótestamentummal. E tény az alábbi történések közepette vált nyilvánvalóvá: Az első előadásomra jó egynéhányan eljöttek a különféle vallási és világi zsidó szervezetek vezetői többen voltak, mint a hallgatók -, mert ugye igen csak sajátos esemény vette kezdetét: egy magyar és nem hívő tanár indította el társadalomelméleti kurzusát Közép- és Kelet-Európa egyetlen Rabbiképző Intézetében.

Az első óra utáni szünetben a vendégek egy kivételével eltávoztak. Ez előtt azonban az igazgató Scheiber Sándor tréfásan - és én úgy éreztem, némi gúnnyal is - megjegyezte: reméli, hogy az én hatásom ellenére a hallgatók közül egy legalább megmarad rabbinak, amire én - szintén vicces formában válaszoltam neki: az óhaja bizonyára teljesül, mert én nem ateista hittérítő céllal, hanem azzal a szándékkal jöttem intézetükbe, hogy a leendő rabbikat társadalmi ismeretekre oktassam. A második óra elején arról beszéltem a diákoknak, hogy a szó abszolút értelmében egyetlen vallás sem független a szociális, a tudati szférától, mert ha az utóbbi módosul, megváltoznak a vallási képződmények is.

Egyúttal hangsúlyoztam nekik: a dolog másik oldala az, hogy a megszülető nemzedékeket jelentős mértékben meghatározzák azok a vallási jelenségek, amelyek közepette világra jönnek. Tehát voltaképp arra utaltam, hogy a társadalmi viszonyok, a tudati állapotok és a vallási képződmények közt diffúz kölcsönhatás van. Majd megjegyeztem, hogy e törvényszerűség a zsidó vallásra is jellemző. Az utóbbi utalást hallva a diákok közül többen tagadólag ingatták a fejüket, és rájuk kérdeztem: kétlik, hogy a zsidó vallás történetileg változásokon ment keresztül? És amikor igenlően válaszoltak, én akkor több példát említettem a saját kánonjukból, amellyel igazoltam számukra az általam képviselt álláspont igaz voltát.

Ebben segítségemre volt az egyetlen ott maradt vendég is, akiről később tudtam meg, hogy a pesti Dohány utcában lévő zsinagóga rabbija, aki nem tartozott az intézet tanári karához, és aki később többször eljött az óráimra, majd pedig az Astoria szállóig együtt elsétálva igen sok aktuális emberi és politikai dolgot beszélhettünk meg vele. Ő ugyanis kért a hallgatóktól egy magyar nyelvű Ótestamentumot, kikereste abban azokat a szövegeket, amelyeket én megemlítettem, ösztönözve a diákokat, hogy olvassák el azokat. E történések révén aztán sikerült szakmai tekintélyt szereznem a leendő rabbik körében.