Az agykutató Nobel-díja

A herendi Apicius étteremben beszélgetünk az előző esti programról, a VeszprémFestről. Freund Tamás neurobiológus, az agykéreg működésének nemzetközi hírű tudósa a dzsesszprogramok iránt érdeklődik. Az idei fesztiválon a Nils Landgren Funk Unit és az Incognito koncertje ígér- kezett vonzónak, de kis csa- lódás: egy-két jó nótától eltekintve az Incognito olyan hangerővel játszott, szinte éles fizikai fájdalom nyilallt belé. A pénteki koncertet talán még nagyobb lelkesedéssel várta. Snétberger akusztikus gitárjával biztos, hogy nem hangerővel akarja meg- győzni kiválóságáról a közönséget, csodálatos gitárzenét játszik. Az agykutatót gyerekkori emlékei, rokonai, baráti köre Veszprémhez kötik. Veszprém volt számára a világ közepe, aztán egyetemre ment, négy évig dolgozott Oxfordban, kevesebbet tudott hazalátogatni. Amikor családjával végleg letelepedett Magyarországon, és úgy döntött, itthon akar karriert építeni, gyakrabban járt haza, a régi barátságok is feléledtek. Nemcsak ő fedezte fel újra Veszprémet, a város is őt: Veszprém város tiszteletbeli polgára címet adományozott neki. Gimnáziumi tanárai követték pályafutását, tudták, hogy huszonhat évesen kandidátusit védett, ám a média és a város figyelme a 2000-ben elsőként megkapott Bolyai-díj után fordult felé.


Nem kell rendelnünk, az étteremben menüsorral készültek. Csak hal ne legyen, kéri a vendég. Éppen az lett volna, ő az étlapról csirkemellfilét választ, később elmeséli, miért nem eszik halat. A fácánle- ves jöhet, közben maradunk Veszprémnél, sokan hívják-e őt, keresik-e barátságát. Elsősorban mint tudóst. Előadást tart gimnáziumában, művelődési házban, a kórházban orvosoknak, újévi beszédet a Pannon Egyetemen, körökben, szalonokban. Politikai előadást nem tart, de ha közös az érdeklődés, közös értékrend alapján szerveződik a közösség, egyetért annak alapelveivel és ha ideje engedi, szívesen megy. Az általa vallott értékrendről kérdezem. Keresztény-polgári értékrendet vallok, de semmilyen politikai pártnak nem vagyok és nem is leszek tagja. Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy a tudósi karrierem bármilyen módon valamilyen politikai szerepvállalástól függ, szeretnék megmaradni tiszta tudós embernek, aki bármikor bármit mondott életében, a legjobb lelkiismerettel, legjobb meggyőződésből tette. Az agykutatók között sok a vallásos, hívő ember. Az agy az anyag evolúciójának a csúcsa, legkomplexebb terméke, és ha egy természettudós ezzel próbál megismerkedni, minél mélyebbre ás annak szerkezetének, működésének kutatásában, annál inkább rájön arra, ezt a csodálatos világot a véletlen nem hozhat- ta létre, akarva-akaratlanul megvallja a Teremtő létezését. Kell hozzá a családi példa, az otthoni neveltetés és az, hogy a tudós pályája kezdetén találkozzon olyan nagyra becsült és elismert tudós emberekkel, akik a kommunista időkben is meg merték valla- ni a hitüket. Nekem is vol- tak olyan kutató példaképe- im, akik merték vállalni hitüket. Például Szentágothai János, egyik atyai mesterem. Köztudott volt róla, hogy hí- vő keresztény ember, így lett a Tudományos Akadémia elnöke. Freund Tamás az MTA Kísérleti Orvostudományi Intézet (KOKI) igazgatója, kutatóintézeti állása mellett 2003-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem neurobiológiai tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárává nevezték ki. Katolikus keresztényi kötelességének tartotta, hogy hozzájáruljon egy új kar alapításához; az információs technológiai karon a neurobiológiai oktatott anyagot Freund Tamás állította össze, ő felügyeli a neuro- biológia-oktatást.

Érkezik a főétel - neki a csirkefilé -, ez jó alkalom, hogy elmesélje, mi a probléma a hallal. Gyerekként egyszer majdnem megfulladt egy szálkától, a félelem mélyen bevésődött benne, máig nem felejti. Most jön az ő tudománya, a memóriafolyamatok két fázisához kapcsolt neuronhálózati aktivitásmintázatok, a theta- és gamma- oszcillációk, illetve az éleshullám-aktivitás kialakulásának neuronhálózati alapjai. Az emberi agykéregben több milliárd idegsejt van. Ezek mindegyike több mint negyven-hatvanezer másikkal kapcsolódik, ad is nekik impulzusokat, fogad is tőlük impulzusokat. A kapcsolódási pontok változó erősségűek. Használattól függően képesek megerősödni vagy gyengülni. Minden, ami valaha velünk történt, maradandó nyomot hagyott az agyunkban. Nem a beírással, bevéséssel van a baj, hanem az előhívással. Ha félelem vagy pozitív érzelem, motiváltság kapcsolódik az adott eseményhez, azt képesek vagyunk könnyen előhívni, ennek a mechanizmusait viszonylag jól ismerjük. Tudjuk, melyek azok az agyterületek, amelyek érzelmekről, motiváltságról, akár félelmi reakciókról szállítanak impulzusokat, és azt is tudjuk, hogy ezek az ősi pályák olyan idegsejt-aktivitást tartanak fenn, ami elősegíti a memórianyomok beégetődését. Az idegsejt-aktivitási mintázatok, az agyhullámok arra jók, hogy szinkronizálják a kódolásban részt vevő idegsejtek működését; ha ezek a kódoló idegsejtek egyszerre sülnek ki, képesek erősíteni egymással a kapcsolataikat, ebben tárolódik a memória. Az érzelem a kulcsmomentum. Ezek az agyhullámok akkor lesznek nagyobb frekvenciájúak vagy nagyobb amplitúdójúak, ha gazdag belső világgal rendelkezünk. Ha azt akarjuk, hogy tartósan elraktározódjon bármi az agyunkban, időt kell hagyni az érzelmeink, motivációinknak impulzusokat szállító pályának arra, hogy generálják ezt a hullámtevékenységet. Ahhoz, hogy az elraktározott ismeretanyag könnyen előhívhatóvá váljon, asszociációs képességünk jobb legyen, az kell, hogy belső világunk habarcsával vonjuk be ezeket az információtéglákat. Minél gazdagabb a belső világ, annál vastagabb a habarcs a téglákon, annál szélesebb asszociációt tesz lehetővé. Ez a belső világ egyedi, mindenkinek a neveltetése, az iskolai oktatás során nyert élményei, a művészeti nevelés, a művészetek aktív művelése határozza meg annak gazdag- ságát, teszi egyedivé. Ezért kreatív az az ember, akinek a mindenki számára rendelkezésére álló információról valami egészen más jut eszébe, mint az átlagembernek.

Kávét soha nem iszik, a desszerthez a tokaji bor jobban illik. Tudós úgy lesz valaki, hogy valamiképpen kialakult benne ez az érzelmi viszonyulás az általa vizsgált tudományterülethez - nálam a biológiához, az agyhoz -, és van benne egy mérhetetlen megismerni vágyás. Emlékszem, egész pici koromtól vizsgálgattam a bogarakat, a növényeket az erdőben, napokat töltöttem a csemetekertben, ahol nagymamám dolgozott. Mindig az érdekelt, mi miért, hogyan működik, tizenhárom évesen a szerszámos kamrában felépítettem egy kis kémialabort. Kell, hogy legyen motiváció, érzelmi viszonyulás a kutatás tárgyához, mert ha az ember nem imádja azt, amit kutat, nem ér el eredményt. A kreativitás fokozásához kell, hogy az ember belső világa folyamatosan gazdagodjon, én ezt a zenétől kaptam. A gimiben szinte kizárólag zenéltem, a kötelező tanulmányokon túl mással nem is nagyon foglalkoztam. Korábbi interjúban beszéltünk arról, miért a biológusi, a kutatói, miért nem a zenei pályát választotta. Harmadikos gimnazistaként megszerette a biológiát, és úgy gondolta, kutatás mellett hobbiként lehet zenélni, de ha zenész lesz, hobbiként kutatni nem lehet. Annak idején Nyitrai Endréékkel játszott egy zenekarban. Néha éjjel kettőig vidéken zenéltek, előfordult, hogy reggel hat órára értek haza, annyi ideje volt, hogy átpakolja a táskáját, úgy indult iskolába. A zenészkarrier nem teszi lehetővé, hogy családot alapítson, nevelje a gyerekeit, ez volt a másik ok, ami eltávolította ettől a pályától. Azt hiszem, jól döntöttem.

Az igazi ismertséget a Bolyai-díj hozta meg neki. Az alapítók azt tűzték célul, hogy a média ne csak a sportolókat, színészeket sztárolja, hanem a tudósokat is próbálja az érdeklődés középpontjába állí- tani, Somody Imre sokat tett ennek érdekében. Ha a tudomány művelé- se és a tudósok nem kapják meg a megfelelő társadalmi elismertséget, egy idő után nehéz lesz a tehetséges fiatalokat megnyerni a nem nagy népszerűségnek örvendő tudományos pályának. A Bolyai-díj a kis magyar Nobel-díjként vonult be a köztudatba, nagy médiaérdeklődés övezte. A Prima Primissima-díj megjelenésével az érdeklődés átmenetileg kicsit lanyhult, ma újra a legelismertebb hazai tudományos díj.

A legrangosabb az idén márciusban elnyert dán ala- pítású The Brain Prize, amit az agykutatók Nobel-díjának is neveznek. Az elismerést először adták át, a Nobel-díj összegével. A díjbizottság a közel száz felterjesztett tudós közül hármójukat - Freund Tamást, Buzsáki Györgyöt, Somogyi Pétert - szavazta meg, az agykéregkutatásban alkottak nagyot. A díj demonstrálja az együttműködést. Mindhárman magyarok: egyikük az Oxfordi Egyetemen, a másikuk a Rutgersi Egyetemen, harmadikuk Budapesten dolgozik. Adódik a kérdés, miért ilyen sikeresek a magyar agykutatók. Jó hagyománya van, válaszol. Somogyi Péter és én is Szentágothai-iskolából származunk, Buzsáki György a Grastyán Endre-iskolából. A magyar idegtudomány egészen Apáthy Istvánig nyúlott vissza, az ő tanítványa Lenhossék Mihály, az övé Szentágothai, van egy folytonosság. Szentágothai korában ez a fa hatalmasra terebélyesedett. A díj a magyar agykutatás nagy hagyományainak is szól, aminek külön örülök.