Hétvége

2010.05.23. 15:59

Dávid Kornél, a kosárlabda-legenda hazatért

Dávid Kornél sportolóként történelmi személyiséggé lett. Ő az első magyar kosárlabdázó, aki beléphetett a szentély, az NBA kapuján, és eltölthetett ott két évet. Ő az első magyar játékos, aki Európában külföldi élcsapattal Euroliga-döntőt játszhatott, az első magyar, aki nem nyert ott...

Silye Sándor

A Salvator étterem vezetője volt a vendéglátónk, szeretettel fogadott bennünket, és készségesen segített az átültetésben is, amikor a fényviszonyok miatt fotós kollégánk egy másik asztalt szemelt ki. Dávid Kornéllal még csak a jelenről, az Albacomp lehetőségeiről  fecsegtünk,  amikor odalépett asztalunkhoz Soós Gyula, a Fejér Megyei Bíróság elnöke.

Csupán kezet akart szorítani az élő kosárlabda-legendával, hiszen még nem találkoztak. Miközben az étlapot nézegettük, megjegyeztem: vajon  mit  keres itt, hiszen akár maradhatott volna Amerikában is.

- Valóban maradhattam volna, amikor ott játszottam. De nem akartam mindenáron a tengerentúlon kosárlabdázni akár alacsonyabb szinten. Inkább a kontinensen szerettem volna minél jobb bajnokságban, minél jobb csapatban játszani. Nem bántam meg az akkori döntésünket, bár Amerikát nagyon szerettem.  De ahhoz, hogy hosszabb távon ott éljünk, a család minden tagjának a beleegyezése kellett volna. Ha még egy évet ott töltök, NBA-nyugdíjas lehettem volna. Az ám, de akkor nem ez, hanem a  játék lehetősége foglalkoztatott. Ha az ember akar valamit, törekedjen a teljességre, mindig ez vezérelt! Hogy  aztán Európába kerülve végül mért jöttünk haza? Szó volt arról, hogy végleg Spanyolországban maradunk, amikor  öt évig  játszottam ott. Hármat baszkföldön, ahol  nincs nyár, napsütés, simogató tenger. Esősebb, északibb az éghajlat, de ennek ellenére jól éreztük  magunkat. Az utolsó két évünket  Grand  Canarián töltöttük. Ott minden épp olyan volt, mint ahogy a  spanyol képeslapokon láthatják az emberek. Foglalkoztatott bennünket a letelepedés lehetősége, a gyerekek ott kezdték az iskolát, az óvodát. De hazajöttünk, beilleszkedtünk a régi világunkba, és jól érezzük magunkat itt. Székesfehérvár az igazi otthonunk.


Mondom neki, (sport)történelmi személyiséggé lett: az első magyar NBA-játékos, az öreg kontinensen Euroliga-döntős,  litván bajnok,  spanyol élcsapatokban játszott. Belegondolt abba, hogy történelmet írt?

- Nem, de így visszagondolva elképedek a történelmemen. Kis híján sikerült Európa legjobbjának lenni. Ott voltunk  az Euroliga-döntőben, kétszer  a Final Fourban. Ha nyerünk a Maccabi ellen, fantasztikus lett volna, de így is sok szép dolgot megélhettem a sportágban. Amikor elkezdtem a pályámat a Bp. Honvédban, eszembe sem jutott, hogy ilyen messzi jutok.

Milyen furcsa a világ: az emberek szerint tipikusan magyar mentalitás, hogy a világraszóló siker kapujában a magyar hajlamos elbukni. Igen ám, de ott Moszkvában egy magyar a spanyol mentalitással sem lehetett győztes...

- Nem szabad a magyar mentalitással magyarázni azt, ha valaki nem sikeres. Az emberek belső motivációi számítanak, és mindegy,  Magyarországon, Litvániában, Spanyolországban vagy Amerikában él az illető. Ha valakiben erős a szándék, és  el akar érni valamit, eljuthat a célig. De az életben előfordul, a legnagyobb akarat ellenére  sem sikerül megvalósítani a vágyott tervet. Én tettem a dolgomat és kész. Amikor nem nyertünk, kis dolgokon múlt a siker. Az  elődöntőben megvertük a fő esélyes CSZKA Moszkvát, következett  egy nap szünet, de nem a  mentális készüléssel töltöttük az időnket. Ehelyett Dusko Ivanovics  edző a szabadnapon edzést vezényelt, így fáradtnak éreztük magunkat a Maccabi Tel Aviv frissességével szemben. A  mester ebben hitt, mi meg csináltuk, amit  kellett. Ivanovics csapataival többször is csúcsközelbe jutott, de oda nem ért fel. 

Ezek szerint lehet született vesztesekről is beszélni?

- Nem hiszem, hogy léteznek született vesztesek. Vitoriában többször  eljutottunk a nagy tett  küszöbére, ám nem sikerült győznünk.  Sem az Euroligában, sem  a spanyol bajnokságban, ott a hazai pályán vesztettünk  a hajrában. Ezek nem véletlenek. Nincsenek született nyertesek, vesztesek, van akinek jobban, van akinek kevésbé jön ki a  lépés. 

Dávid Kornél persze nem panaszkodhat: az életben sok mindent megnyert, mi nyerhető. Kérdés: van olyan, amit,  bár nagyon szeretett volna elhódítani, de   mégsem sikerült?

- Kosárlabdában jó lett  volna spanyol bajnoknak lenni, a válogatottal meg még egy-két Európa-bajnoki döntőben játszani. A civil  életben csodálatos családom van két gyönyörű lánnyal, egészséges mindenki,  ennél többet mit akarhat még ember? Mindenem megvan, amire  fiatalként gondoltam, titokban vágytam.

Szusszanásként az étlapot tanulmányoztuk, Kornél, ahogy a társai hívják, Kofi (azért Kofi, mert az ifjúsági válogatottban ő volt a szállodában a többiek angol hangja, igyanak kávét, azaz kofit) francia hagymalevest kért. Mindketten  Déli csirkemell fantázianevű ételt rendeltünk (csirkemell kisütve, olívabogyóval, fetasajttal, fokhagymás parajlevéllel). Miközben az ízek harmóniáját élveztük,  evés közben Kornél ifjúságáról, álmairól beszéltünk.

 - Nem voltak eget rengető  álmaim, de tudtam,  sportoló szeretnék lenni. Amíg nem kezdtem kosárlabdázni, addig is mindig részese voltam valamilyen sportjátéknak a futballtól a kézilabdáig. Nem akartam  gyerekként tűzoltó lenni, vagy katona, mindig a csapatomnak akartam  hasznos tagja lenni.  A  célok is közösek és nem egyéniek voltak.  A szüleim rám bízták, tegyem, amihez kedvem van. A  bátyám mindig imádott fúrni- faragni, én inkább társasági ember voltam. Azt gondoltuk, a gimnáziumban kialakul az érdeklődési köröm, de nem alakult ki, csak fogékony ifjú maradtam.  A jó labdaérzéken kívül más, velem született tehetségről nem tudok. Annak ellenére, hogy későn kezdtem a kosárlabdát, gyorsan tanultam. Igaz, sok pluszmunkát  végeztem, mert a tehetség önmagában nem elég.  Hogy lehettem volna másban is kiváló? A két Bolyai matematikai babérjait aligha tépázhattam meg, mert bár jó tanuló voltam a gimnáziumig, de  akkor már többet jártam edzésre, mint suliba, emiatt romlottak az eredményeim. Jó gyereknek nem nevezhettek,  bár  nehezen kezelhetőnek sem. A problémák a mozgékonyságomból, és az állandóan elkalandozó figyelmemből adódtak. Kaptam pofonokat a szüleimtől, a tanáraimtól, az élettől, nem is egyet, valóságost és átvitt értelemben érthetőt egyaránt. Kosárlabdázóként is ért figyelmeztetés. Igen rosszul érintett, amikor a  Honvédban a serdülőből nem hívtak az NB I-es ificsapatba, pedig lelkesen végigdolgoztam az évet. De mondták:  köszönik szépen.  Sőt,  később sem volt minden fenékig tejfel.  Nem sértődtem meg, de jó a memóriám...  Megjegyzem, amit igazságtalannak tartok. A visszavágás,  a bosszú sohasem foglalkoztatott, de mindig emlékszem arra, ami bántott. Ifjú koromban  megtanultam a felnőttek tiszteletét, volt a Honvédban  kanalazás, katonai fenyítés, az összerakott labdák szétrúgása, és a többi. Abban az időben más volt a rendszer, az idősebbeket sokkal nagyobb  tekintély övezte.

Túlestünk a levesen, miközben a második fogást ízlelgettük, ideje volt feleleveníteni a fehérvári kezdetet. Más a pályafutása  során arra törekszik, hogy a fővárosban teljesedjen ki a pályája. Kornél éppen ellentétes utat járt be, kész, keresett játékosként jött Fehérvárra. Miért?

- Egy évvel korábban egy hónapig  Zalaegerszegen éltem. Vidéki srác vagyok, Nagykanizsán születtem, bár  nem éltem ott sokat. Egerszegről vissza kellett mennem a Honvédba, aztán jött az Albacomp. Tetszett, hogy Nagy Gáborék  olyan csapatmodell tervét mutatták be,  ami hosszú távon  sikeresnek ígérkezett. A Honvédban bajnok voltam, ezt folytatni akartam,  életem legjobb döntésének bizonyult, hogy Székesfehérvárra jöttem. Jó hangulatú csapatba csöppentem, olyan helyre leltünk, ahol a családdal letelepedhettünk. Ráadásul itt vettek észre egy felkészülési tornán Amerikából. Persze, szerencse is kell sok mindenhez, de úgy gondolom, a tehetséget előbb-utóbb észreveszik. Főleg a mai világban, hiszen sok jó magyar játékos volt korábban, de egy sem tudott kijutni külföldre. A   jó adottság önmagában  kevés, nagyon sokat kell azért dolgozni -  mindegy, az élet melyik területén -,  amíg  a tehetség eljut addig, hogy tényleg észre lehessen venni. Ami pedig a vidékiséget illeti, elsősorban a kialakított otthon a lényeges, mindegy hol van az. A feleségem szép  családi fészket varázsolt nekünk Fehérváron. Külföldön is Erika segítette a család beilleszkedését, de mi  itthon vagyunk otthon.

Beszélik, Dávid Kornél lehetne a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének elnöke. Arra nem gondolt, hogy az Albacompban, Székesfehérváron dolgozzon, segítse a csapatot?

- Köszönöm, hogy megkérdezte, mert eddig ezt senki nem tette meg, csak játszani hívtak a csapatba... Játékos-megfigyelőként dolgozom a Cleveland csapatának, de vágyom már komolyabb feladatra. A  kosárlabdában szeretnék dolgozni, van tennivaló bőven. El tudom képzelni magam menedzsernek, de bármit szívesen teszek, amivel szolgálhatok. Nem feltétlenül a szövetség elnökeként  képzelem a jövőt, bár, ha a körülmények úgy alakulnak, akár arról is szó lehet. Nem vagyok nyomulós fajta, nem funkciókban gondolkozom, hanem munkában. A kosárlabdában eltöltöttem  20 évet, sok jót kaptam, ám ennél is többet  szeretnék visszaadni a sportágnak.

Ezek is érdekelhetik