Csank János: a futballunk sose volt jó úton

Csank János 1946. október 27-én született Ózdon. Debrecenben szerzett diplomája szerint agrármérnök, de életét futballpályákon töltötte: eleinte kapusként, döntő részben mint vezetőedző, de két és fél évig volt szövetségi kapitány is. (Csak mert papírországban élünk, jegyezzük meg: a TF-ről szakedzőije van, s rendelkezik mindenféle mezeys licenccel is.) Nem egész tizenöt évesen lett igazolt játékos (Ózdi Kohász), de védett Debrecenben és Egerben is. Trénerként utóbbi klub ifjúsági csapatánál mutatkozott be, majd ugyanitt, 1983-ban kapott először nagycsapatot. 

A gárdát az élvonalba vitte, aztán Békéscsaba következett három idénnyel és egy Magyar Kupa-sikerrel. Vác a következő állomás és a pályafutás (legalábbis egyik) aranykora köszöntött be: hat idényen át megkerülhetetlen tényező volt itthon az FC-Samsung, mellyel szerzett bajnoki címet (1994) és háromszor a Magyar Kupa döntőjében is szerepelt. Tevékenységét a város díszpolgári címmel is elismerte.

Rövid görög kitérő után következett a magyar válogatott: 19 meccsen irányította a csapatot, s az időszak a jugoszlávok elleni 1-12-es pótselejtező-párharccal zárult le. Ezzel együtt a nemzeti csapat a 86-os vébé óta vele volt a legmagasabban.

Vácon látott újra munkához klubnál, egy évre rá videotonos szezont teljesített, majd két ferencvárosi év következett, benne saját második bajnoki címével. Aztán állomásozott Siófokon, újra Székesfehérváron, Sopronban, Győrben, Diósgyőrben és 22 meccs erejéig a másodosztályba visszasorolt Fradinál is, ám a zöld-fehéreket nem sikerült visszavezetni az első osztályba. 

Tavaly áprilisban mentették fel - októberben pedig már a ZTE kispadján ült, ahol sokan az idei nyár igazolásaként élték meg, hogy szerződést hosszabbított. Az 1945 utáni edzők közül az élvonalbeli meccsek számát illetően csak Garami József, dr. Lakat Károly és Kovács Ferenc előzi meg.

- Gondolom, nem furcsa az éttermi miliő, egy futballedző sokat van úton... - vetettem fel, amikor letelepedtünk a Csipke Parkolóház tetején, a Terra Incognita étterem egyik árnyas asztalánál.

- Ez így van - mondta. - Különösen mert magam nem jeleskedem a konyhaművészet terén. Bár a zacskós leveseim állítólag igen jók.

Csak valami egyszerűt szeretnék, délután Ligakupa-meccsünk lesz Pápán - indokolta, hogy miért rántott camembert-t kért, hozzátéve: amúgy is gyakran eszik sajtot. Amíg vártunk az ételekre - maradva a zacskósleves-témánál -, az edzői sors nehézségei felé tereltem a szót.

- Hogy nem zavar-e a rengeteg költözés? Nem, pedig - érdekes - fiatal koromban semmi nem mutatta, hogy alkalmazkodni tudok majd ilyen életformához. Visszahúzódó, zárkózott gyerek voltam, a legjobban egyedül szerettem lenni fenn a hegyen, a légpuskámmal. Nem nagyon voltak barátaim, és nem azért, mintha sok ellenségem lett volna, csak kerültem a társaságot. A futball vitt közösségbe. A házunk mögött, egy hegygerincen túl, a következő völgyben volt a grundunk. Nekem volt focilabdám, a keresztanyámtól mindig azt kaptam karácsonyra, évekig a játékszerrel is aludtam.

- De a csapatba ugye nem csak emiatt fért be?

- Nem, általában már másodiknak választottak. Mindig támadni szerettem volna, gólt lőni, de senki más nem tudott védeni, így lettem kapus.

Sosem volt egy szálfatermet, de az átlagnál jobb tér-, ütem- és gömbérzék átsegítette a gondokon. Illetve...

- Másodikas gimiskét egy nyáron 9 centit nőttem és ez megoldotta a problémámat - mesélte. - Mindenesetre a mai követelmények mellett biztos nem lenne belőlem kapus. Felgyorsult a játék, illetve az emberek átlagmagasságának növekedése ezen a pár évtizeden belül is érzékelhető: a csapatképeken relatíve egyre kisebb vagyok... Pedig annak idején boldogan állapítottam meg egy salgótarjáni meccsen, hogy egy fél fejjel túlnőttem a poszt magyar legendáját, az akkor ott edzősködő Grosics Gyula bácsit.

- Lassan fél évszázad alatt mit állapított meg? Hol csúszott el a magyar foci?

- Sehol, szerintem sose volt jó úton - hangzik a csanki tömörségű válasz. Melyhez azonban természetesen tartozik kiegészítés: - Nekünk mindig voltak klasszis játékosaink, eredményt mégsem nagyon tudtunk felmutatni. Kritikus vagyok a vezetőkkel, mert mindig a fej határozza meg a történéseket, s bizony rengeteg adhoc-jellegű intézkedésre lehet emlékezni. Mindig csapódtunk, hol az angol mintát másoltuk, hol a kijevi Dinamóét; hol a magyaros finesz volt a fő érték, hol fizikai tesztekkel macerálták a focistákat. 

De ha vezetést mondok, nem csak a sportágét értem alatta. Akik az országot irányították, mindig támogatták a futballt, de amikor érdekek éppen úgy kívánták, könnyen odadobtak mindket áldozatnak: jó szelep voltunk, a társadalomban más okok miatt felgyülemlett indulatokat lehetett rajtunk levezetni. A labdarúgásunkból hiányzik a következetes, kemény munka, amit a korábbi időszakban nem fektettek bele. Hiányzik az a tapasztalat, amit azok a játékosok hozhattak volna haza külföldről, akiket a vasfüggöny nem engedett nyugatra szerződni. És igen, nagyon hiányzik a pénz is. Tudomásul kell venni: a foci ebben a tekintetben olyan, mint a háború - pénz, pénz és pénz kell hozzá.

Közbevetem: a magyar futballból miért nem tud úgy kiemelkedni egy csapat, mint a kézilabdából a Veszprém? Csank szerint lenne ilyen focicsapat is itthon, ha labdarúgásban nemzetközi szinten annyi ország lenne tényező, amennyi kézilabdában van. És persze itt is hangsúlyozza a pénz szerepét. A Veszprém költségvetéséről a gazdagabb hazai futballklubok sem érhetnek a közelébe.

- Jól érzi magát ma a sportágban? Elvégre nincsenek eredmények, kevés a néző, egyre durvább a lelátói hangulat és a labdarúgás megítélése is elég rossz...

- Jobb volt az én időmben futballistának lenni, ez kétségtelen, de ma sem érzem magam rosszul. Ismerem és szeretem ezt a közeget. Egyébként a megítélésről és a kisebb érdeklődésről annyit: nemrég végre olvashattunk adatokat, hogy egy magyar meccset még mindig többen néznek meg a tévében, mint a híres nyugati rangadókat. Kell, hogy legyen igazság ebben, ellenkező esetben nem lett volna akkora csata a nyáron a közvetítési jogokért. Az pedig külön elkeserítő, hogy mennyi pénzt kaszált rajtunk valaki korábban, hisz nagyságrenddel magasabb összeget is megért a szerződés...

Nem örülnék neki, ha ma futballista akarna lenni a gyerekem - mondja aztán a Mester , aki valósággal felcsattan az ebből következő kérdésemen: tudniillik Ki adja labdarúgónak a fiát, ha már egy NB I-es edző sem?

- Hogyhogy labdarúgónak adni a gyereket? Elszáll az agyam, ha ezt hallom! Az nem úgy van, hogy az ember eldönti: a gyerek focista lesz, aztán az is lesz és kész. A futball csak bizonyos szintig tanítható. Zseniális passzokat, cseleket, szereléseket, reflexmozdulatokat nem lehet beleverni valakibe. Az ilyen vagy van, vagy nincs és ha nincs, az illető legfeljebb mesterember, lelkes amatőr lehet. Futballistának születni kell, ahogy edzőnek és zongoraművésznek is. A kiválasztásnál, a piciknél a tömegességet kellene fokozni, de itt megint visszajutunk a pénzhez. Amíg nálunk olyanok a körülmények, amilyenek, sanszunk sincsen a többi, kényelmesnek látszó, mert teremben űzhető sportágakkal szemben. Az ügyes gyerekek töredéke jut el hozzánk.

A szélsőségek felé terelem aztán a szót, melyek kapcsán duplán is érdekes Csank János véleménye: részint Ózdon született, azon a vidéken, ahol a választási adatok alapján a szélsőjobboldalnak a legnagyobb a támogatottsága; másrészt munkahelyén, a stadionban is gyakoriak a rasszista felhangok.

- A szélsőségeket elítélem - kezdett egy olyan mondattal, ami után nem is jöhet más, mint a de . - De ózdi emberként (nekem ma is ott van az otthonom, minden héten haza is megyek legalább egyszer) mindent tudok az elmúlt évtizedek súlyos hibáiról, amelyek miatt eddig éleződött az ellentét a többség és a kisebbség között. 

Én ott élek köztük, szociológusok nélkül is ismerem a helyzetet, és elvárom a hatalomtól, hogy oldja meg a problémát. Gyerekkorom cigányai tudtak muzsikálni, teknőt vájni, vályogot vetni, de felnőtt egy generáció, amely nem tud semmit, s amelynek a gyerekei csak azt látják, hogy a szülők ülnek otthon és várják a segélyt. Úgy gondolom, a szélsőségek vitorlájából úgy lehetne kifogni a szelet, ha az állam végre értékelhető intézkedéseket tenne a probléma megoldására. 



A futballpályákon pedig a rendőrségnek ki kellene emelnie azokat a hangadókat, akik oda nem illőn nyilvánulnak meg. Pár ember gerjeszti az indulatokat, a nézettségen sem látszana meg, ha tőlük megszabadulnánk. A futballistáknak is jobb lenne az alkotó légkör - mernének játszani, és kihozhatnák a családot a lelátóra, mert a gyereknek nem azt kellene hallgatnia, hogy apu milyen állat és hogy melyik részébe mit kellene rakni...

Csank János egyedül él. Azt mondja, még első állomáshelyén, Egerben állt legközelebb a családalapításhoz, s ha nincs a békéscsabai ajánlat, vagy ha a hölgy (akiről úgy emlékezik meg: nagyon sokat köszönhet neki) bevállalja az edzőfeleség sorsát, akkor ma valószínűleg van gyereke - és elvált ember.

- Mindig úgy készülök, hogy legfeljebb négy nap alatt el tudjam hagyni a várost - mondta, de mosolyával jelezte, hogy: - Ez persze csak vicc, arról szól, hogy én, mint edző, sehol sem próbálok letelepedni, az állomáshelyeimet nem akarom belakni igazán. Mindent elmond, hogy ma is ózdinak vallom magam, nem lettem csabai, soproni, diósgyőri, fehérvári... 

Bár a múltkor felvetődött bennem, hogy feladhatnám az ózdi otthont, ahol már egyedül vagyok a családból. Úgy gondolom, Egerbe, vagy Vácra szívesen mennék: előbbi az országrész gyöngyszeme, ráadásul ott voltam fiatal; Vácra meg a Duna vonz és a sportbeli emlékek. De ez még a jövő zenéje, egy futballedző pedig mindig csak a következő feladatra koncentrál. Mi például szombaton a Fradihoz megyünk...