A nagykanizsai Dávidovits László 72 évesen még mindig heti három nap kerékpározik

– Édesapám, Dávidovits Ferenc kerékpáredzőként dolgozott, egyszóval a sport szeretete az ereimben csörgedezett, a kerékpárosok mellett nőttem fel – emlékezett vissza a 72 éves László. – Még mielőtt az Olajbányász kerékpáros szakosztályánál tréner lett volna, jó országúti bicikliversenyzőnek számított. Aztán elkezdett foglalkozni a srácokkal, sokan jártak tekerni. Gyakran elmentem velük, az is jó élmény volt, amikor országos versenyeken ott ülhettem a kísérőautóban. Viszont akkor még nem ragadott magával a sportág. Kiskanizsán a Templomtéri iskolába jártam, ahol a sportnak nagy hagyománya volt. Olyan nagyszerű tanárok, mint például Szakony Gyula (Szakony Attila fotós néhai édesapja) odafigyelt arra, hogy a gyerekek mozogjanak, sportoljanak, és elvitt bennünket különféle versenyekre. Olyan 7. osztályos lehettem, amikor nagyszerű labdarúgó csapatunk alakult és focizni kezdtem. Néhány éven keresztül rúgtam a bőrt még az Olajbányász ifjúsági csapatában is, de valahogy nem éreztem a magaménak.

Aztán a Mező-gimnáziumba került, ahol végre felült a kerékpárra. Édesapja soha nem piszkálta amiatt, hogy nem kerékpározik, csak hagyta, hogy megtalálja a sport.

– Az országúti kerékpárban aztán megtaláltam a számításomat, előbb utánpótlásban, aztán felnőttekkel versenyeztem – folytatta Dávidovits László. – Az Olajbányász szakosztályában igazolt versenyző lettem, ifjúságiban területi bajnokságokat nyertem. Viszont az országoson nem kerültem közel az élmezőnyhöz, hiszen olyan srácok tekertek, akik általános iskolás koruktól edzettek és készültek. A lendület viszont vitt előre, sokat gyakoroltam, tökéletesítettem a tudásomat, a technikámat, és később utolértem a mezőnyt. Két országos bajnokságon lettem bronzérmes, a Budapest bajnokságon is jól szerepeltem. Az áttörést az hozta, hogy 1976-ban a felnőtt válogatott címeres magyar mezét magamra ölthettem. Akkor több nemzetközi viadalon is elindulhattam, például a szlovák körversenyen, Alpok-Adria kupákon.

László szerint sokat jelentett, hogy megvolt a szülői támogatás, amivel könnyebben ment. Kicsit kiváltságosnak tekintette magát, hiszen jó bringával és felszereléssel indulhatott el, de miután a lánya megszületett 1979-ben, két évre rá abbahagyta az aktív kerékpározást. Hozzátette: döntésében közrejátszott az is, hogy két srác abban az időben verseny közben szenvedett balesetben elhunyt. Ezután megszerezte az edzői szakképesítést, mert úgy gondolta, még szüksége lehet rá a jövőben.

– Hosszú időre letettem a biciklit, és legközelebb 1995-ben egy olasz kerékpárra ültem fel újra – mosolygott. – Aztán Nagykanizsán újraszerveződött a kerékpáros sport, megalakult a Kanizsa Kerékpáros Klub, ahol 1997-ben társelnök lettem. Szép időszak volt, és később létrejött a Mapei Kanizsa, melynek az elnöki tisztségét láttam el. Utóbbi szervezetnél kiváló csapattal dolgozhattunk együtt, és nagy ütemben fejlődött a sportág, fizetett versenyzőkkel rengeteg nagyszerű sikert értünk el. Jelenleg a Kanizsa 14 Kerékpáros Egyesületben van igazolásom is, itt is társelnök vagyok, biciklizem is még, de nem versenyszerűen. Bírnám, mert most 72 évesen egy héten háromszor kerékpározom. Ilyenkor egy-egy alkalom két órát jelenti, de hétvégente eltekerünk Lendvára akár. Sőt olykor 160 kilométert biciklizem, formában érzem magam.

Dávidovits Lászlónak két beceneve is van, az egyik a "Spori", ami nemes egyszerűséggel csak sporttársat jelent. A "Pedro" viszont egy filmcímből ered: Pedro kapitány vidám hadjárata. A történet szerint a 18. század elején Pedro kapitány megpróbál elfoglalni egy lázongó várost. A diáktársai, barátai játék közben aggatták rá ezt a nevet, mert mindig hangadónak számított.

– A válogatott éveimből a szlovák körversenyre mindig jó szájízzel emlékszem, még ha az egyik szakaszon voltak nehéz perceim is – mesélte. – Épp tombolt a szembeszél, fújta a port és lesodródtam az út szélére, ahol defektet kaptam. A 90 kilométeres szakaszból még hátra volt 60 kilométer, kaptam kereket, de tudtam, hogy a mezőnyt utolérni is lehetetlen. Nem adtam fel egy pillanatra sem, küzdöttem és utolsóként értem a célba, ám az edzőtől megtudtam, hogy jobban megtapsoltak, mint azt, aki elsőként ért be. Még ezek után engem is elvittek doppingtesztre, ami természetesen negatív lett, ugyanis soha nem éltem ilyen szerekkel, a tiszta versenyzésben hiszek a mai napig. Ezt a szellemiséget közvetítem a következő generációnak is.

Dávidovits László a stafétát Willmanné Kovács Edit testnevelőnek, tehetséggondozónak adta át.