A vasutas szurkolók elhalmozták ajándékokkal a női kosárlabdacsapatot

- A zalai Bakról származom, az ottani általános iskolában atletizáltam, s a zalaegerszegi Kovács Zsuzsa néni vett a szárnyai alá - mesélte. - Nyolcadik osztályosként Csépes Béla, a nagykanizsai NB I-es csapat edzője eljött az iskolánkba, hogy magas, atletikus lányokat keressen. Kiválasztott, és előbb engem, aztán a szüleimet is meggyőzte, hogy jó helyem lesz a pályán. Bár akkor fogalmam sem volt, mi az a kosárlabda, hiszen a falusi iskolánknak akkor még tornaterme sem volt, egy kiürített osztályteremben mozogtunk.

Simon Lászlóné Editet hajtotta a kalandvágy, a kihívás, és a kanizsai Thúry-technikum tanulója lett. Hamar megismerte a szabályokat, a játékot, amit meg is kedvelt, csak a kollégiumi beilleszkedéssel akadtak problémái. Olyannyira, hogy három hónap után úgy érezte, ez nem való neki, de nem merte feladni. Maradt, és végül a kosaras lányok között barátokra, egyfajta második otthonra lelt.

- Az atlétika sokat adott, az állóképességet segítette - folytatta. - Csépes Bélánál bekerültem a csapatba, elhittem, hogy lehetek NB I-es játékos. Az ő kiválásával edzők jöttek-mentek, az idősebb játékosok közül többen szezon közben távoztak, így nekünk, fiataloknak kellett előrelépnünk a felnőttek közé és lejátszani a meccseket. Persze senkit sem ért váratlanul, hogy kiestünk. Ekkor érkezett Gábor Erzsébet a gárda élére, és a fiatalokra alapozva kezdett el együttest építeni a MÁV-NTE színeiben az NB II-ben. A legjobb és legemlékezetesebb időszakom volt, amikor négyéves kitartó munkával 1984-ben veretlenül megnyertük a bajnokságot és a következő szezont az élvonalban töltöttük. Sajnos az őszi bajnokság végén, az utolsó edzésen, pontosan december 29-én a talpélnél elpattant a csont. A lábtörés két hónapos pihenésre kényszerített, a hiányomat a csapat nem bírta ki: kiestünk. Amíg én játszottam, már csak az NB I B-ben szerepeltünk, 21 aktív évet töltöttem játékosként a pályán.

Hozzátette: a vasutas csapatot a szurkolók elkényeztették, még az NB II-es bajnoki évükben, amikor minden meccset megnyertek, folyamatosan biztatták őket. Az idegenbeli meccseket követően, amikor vonattal értek haza, a peronon várták őket, virágokkal ünnepeltek velük együtt. A meccseken az üveggyári nézőktől tortát kaptak, illetve olyan poharakat, melyen a MÁV-NTE kék-piros címere szerepelt. Ezek olyan pillanatok, melyekre mindegyikőjük szívesen emlékszik vissza.

- Aztán csatlakoztam a Kanizsai Diák Kosárlabda Klubhoz, melyet Gábor Erzsébet és Kovács Magdolna alapított, és a Zrínyi-iskolában a kosárlabda népszerűsítése érdekében kezdtem foglalkozásokat tartani a legkisebbeknek - mondta Simon Lászlóné Edit. - Előkészítő csoportokkal foglalkozom a zalakarosi Móra-iskolában és a kanizsai Hevesi-iskolában, számomra ez felüdülést jelent.

Fia, Simon László szintén kosárlabdázott, korosztályos és felnőtt válogatott lett, több csapatban játszott, de egy sérülés miatt abbahagyta a sportot. A családjával Veszprémben él. Két unokája van, Hanna 7, Olivér 1 éves. Hanna minden iskolai szünetben jön Gábor Erzsébethez kosárlabdázni.

Simon Lászlóné a stafétát Dervalics Györgynek, a Kiskanizsai Sáska SE egykori labdarúgójának adta át.