Misi mókus kalandjai a Griff Bábszínházban

Fekete farokkal születni olyan országban, ahol mindenkié vörös, ráadásul ilyen másság mellett még a barátja is kék, hát ez bérlet a balszerencséhez.

Ha pedig még enyveskezű társat is sodor mellé a sors, akkor a konfliktus borítékolható. Az indulatok elszabadulnak, a tömeg bosszút kiált, a felhangzik a lincseljük meg! Hát menekül két főhősünk, Misi,  a fekete farkú mókus (Horváth Máté Zsolt) és barátja, Bumba (Czéh Dániel), a kék színű cirkuszi majom.

A Griff Bábszínház legújabb - illetve felújított, hiszen hat évvel ezelőtt már bemutatták - előadása Tersánszky Józsi Jenő klasszikus meséjéből született Markó Róbert rendezésében, miután Nagy Orsolya formálta bábszínpadra, jelentősen alakítva a történeten. A politikai okokból méltatlanul mellőzött író tollából az eredeti mű 1953-ban jelent meg, tele utalással az akkori valóságra, így kész csoda, hogy nem szúrt szemet a cenzoroknak.

Nagy Orsolya történetvezetése sem mentes áthallásoktól, ám ez  jótékonyan segít bevonni a mesébe a mai felnőtt közönséget is, ezért családi kikapcsolódásnak is kiváló a darab. Látható, hallható benne a demagóg, valósághajlító, önmagát nagygyűléssel ünneplő, sűrűn “taps, éljenzés!”-t kiáltó Rókusné Mókusné (Vári Vivien) miniszterelnök-asszony, no meg a közöst pofátlanul kifosztó Muci mókus (Szolnok Ágnes), aki aztán hazudozással tereli el magáról a gyanút. A téli éhhaláltól rettegő nép haragja innen pedig már könnyen lesz irányítható azok ellen, akik másként néznek ki, mint a többség. A lincselés elől menekülni kényszerülő Misit és Bumbát a bajban, a kirekesztettségben csak a barátságuk segíti túljutni a nehézségeken.

Útjuk Afrikába vezet, keresik a mindent termő fát, mert az üldöztetésük dacára meg akarják menteni Vörösmókusország lakóit az éhhaláltól.

Kalandjaik során találkoznak kacagó hiénával, krokodillal, kígyóval, aztán eljutnak céljukhoz,  jól megrakodnak, léghajóval indulnak haza. Otthon dühös éhező mókusok fogadják őket, Muci pedig újabb ármányra készül, de rajtaveszt: happy end! Mert a mese végére minden jóra fordul Vörösmókusországban, ahol megtanulták, el kell fogadni egymást, segíteni kell a másiknak, és a hibákat be kell ismerni. Nem baj, ha mások vagyunk, hiszen másnak lenni, mint a többi, több mint sorsszerű, tényleg nagyszerű, szól a strófa a záró dalban.

A vásári előadásokat idéző, kesztyűsbábokkal eljátszott történetbe a szellemesen változtatható paraván mögül előlépve a teljes valójukkal is bekapcsolódnak a színészek (a már említettek mellett Szilinyi Arnold és Kassay Márton), időnként egyszerre több szereplőt megszemélyesítve. Ez még lendületesebbé teszi a produkciót, aminek gyorsan változó környezetét jól alakítható, egyszerű díszletek teremtik meg, dicsérve Boráros Szilárdot a látványért. A zene, a dalok - Tarr Bernadett érdeme - musicales hangulatot teremtenek, ehhez a táncbetéteket Bora Levente koreografálta. Mindehhez a szójátékok további derűs pillanatokkal járulnak hozzá, mert lássuk be, “kis kezit csókolom”-mal  köszönni a kígyónak szinte szemtelenség, hogy csak egyet emeljünk ki. Ennek, a humornak is köszönhető, hogy a kirekesztés, a másság elleni gyűlölettel szemben a barátság fontosságát kiemelő történet egy pillanatig sem kelt szomorúságot, rossz érzést a nézőben. Látjuk, miként szabadul el az őrület, de épp ennek groteszksége miatt érezzük, ilyen nem lehet a valóságban, mert ennél jobbat érdemlünk… A mesében meg is kapjuk.