Filmkritika: A csendes lány

A csendes lány útját lehet akár a Volt egyszer egy nyáréhoz is hasonlítani, mindkettő egy aprócska produkció hasonló témával. Annyi a különbség, hogy ez utóbbit Cannes-ban nagyon felkapták, míg mai alanyunk kisebb vissz­hangot kiváltva jutott el a bravúros Oscar-jelölésig a legjobb nemzetközi film (Írország) kategóriájában. Megérdemelten.
Cáit (Catherine Clinch) szüleivel és testvéreivel él szegényes körülmények közt. Apja nem foglalkozik a gyerekekkel, anyja sem tud ötfelé szakadni. Bonyolítja a dolgokat, hogy érkezik az újabb kisbaba, így Cáit a nyáron rég nem látott rokonaihoz kerül, hogy „ne legyen láb alatt”. A kislány az új közegben lassacskán megtapasztalja, milyen egy igazi család.
Az expozíció nem hosszú, épp annyit látunk a főhős mindennapjaiból, amennyit szükséges. A visszahúzódó, introvertált lánynak esélye sincs kibontakozni, a legtöbbször csak némán figyeli az eseményeket, ami miatt csodabogárnak tartják. Bairéad nem akar sokkolni vagy „nyomorpornóval” hatást elérni, nincs erőszak, parázs viták, maximum utalásokat kapunk, miket élhetett át a lány, de a család helyzete így is teljesen világos. Egy szeretet nélküli közegben járunk, ahol a szülői felelősség hírből sem ismert, a korkülönbség miatt pedig a gyerekek nem feltétlenül találják meg a közös hangot. Már az első harmadban érkezik a váltás, Cáit a rokonokhoz kerül és ismerkedik az új hellyel, emberekkel. Itt nincsenek fiatalok, ráadásul a befogadó pár is jóval korosabb a lány szüleinél. A pótmama, Eibhlín (Carrie Crowley) igyekszik mindent megtenni, hogy könnyen menjen a beilleszkedés, míg a férfi, Séan (Andrew Bennett) inkább zsémbes öregúr benyomását kelti, akinek minden más fontosabb az új jövevénynél. Cáit alkalmazkodik, érdeklődik, segít a ház körül, mindössze néhány szabályt kell betartania. A cselekmény egy pontján fény derül valamire, ami kicsit más megvilágításba helyezheti a karaktereket, de a rendező itt sem akarta túlragozni a konfliktust. Nincsenek elnagyolt reakciók, szimplán a felismerés, majd mindenki megpróbál visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Egyedül az utolsó harmadban voltak előjelek, melyek kicsit megijesztettek, hogy milyen végkifejlet felé is haladunk. Szerencsére Bairéad újfent jól döntött és sokkhatás helyett a nyugodtabb megoldást választotta. A zárás aztán megadja a kegyelemdöfést, szem nem marad szárazon. Kicsit didaktikusabb a kelleténél, nem biztos, hogy kellettek volna flashbackek, de mivel a kislány élményeiről van szó, ennyi még belefért. Gyönyörű, őszinte pillanat egy fantasztikusan kontrasztos utolsó jelenettel.
A színészek szuperek, de muszáj kiemelni Catherine Clinch-t, akinek ez az első szerepe. Pillanatok alatt képes empátiát kialakítani a nézővel, egy két lábon járó tünemény olyan kisugárzással, akire elég ránézni, és az embert jóleső érzés fogja el.
Tény, hogy nem történik a filmben túl sok minden, de nem unalmas vagy vontatott. Hétköznapi dolgokra fókuszál, a kelleténél hétköznapibb problémakörrel és elévülhetetlen üzenettel. Az ereje is ebben rejlik, az egyszerűsége ellenére azon kapjuk magunkat, hogy lassan a szereplők életének részévé válunk. Hiába sejthető, mi fog történni, s hiába marad el a klasszikus értelemben vett katarzis, annyira szép és annyira jól működik a dráma, hogy a hatás nem marad el. Ahogy a címszereplője, úgy a kész mű is szép csendben férkőzik a szívünkbe és ott is marad jó darabig.