Makranczi Zalánnal színházról és irodalomról

Hogy mennyire „mintaapa” Makranczi Zalán, azt nem tudtuk meg, de sejtjük, hogy feleségével, Szinetár Dórával ragyogó párost alkotnak az életben és a színpadon egyaránt. A színészt jól ismerhetjük a Mintaapák című televíziós sorozat főszereplőjeként, legutóbb pedig az Átrium decemberi premierjén, a Hannibál tanár úr című darabban találkozhattunk vele. Emellett feleségével, Szinetár Dórával a Dunakanyar című közös produkcióban látható. Játszik monodrámában, musicalben, operettben, bár saját bevallása szerint utóbbi nem igazán az ő műfaja. Rendszeresen vállal szinkronszerepeket, emellett középiskolásoknak tart rendhagyó disputa-, azaz vitaórákat, illetve olvasást népszerűsítő köröket egy lakótelepi könyvtárban.

Makranczi Zalán Miskolcon született, tizenöt évesen vízilabda-karrierjét a kevés szabadidő törte derékba, így jelentkezett édesanyja ötlete alapján a Pécsi Sándor Guruló Színházba, ahol diák színjátszóként bontogatta szárnyait. Kamaszként túl volt 250 bemutatón, darabot is rendezett. 2000-ben végezte el a Nemzeti Színiakadémiát, majd megfordult számos színházban (Pesti Magyar Színház, Kecskeméti Katona József Színház, Bárka, Nemzeti Színház), ám legjobban szabadúszóként érzi magát. A beszélgetés során töredelmesen bevallotta, hogy retteg a zenés daraboktól.

– Az én terepem a próza, például ha Shakespeare-t játszom, akkor bármikor tudok improvizálni – mondta a színművész. – Vagy legyen szó a saját produkciómról, A Szókratész védőbeszéde alapján készült A védőbeszédről. Azt például direkt úgy találtam ki, hogy bármilyen nézői reakcióra tudjak reagálni. Szoktam is mondani feleségemnek, Dórinak, ha ének közben elfelejtem a szöveget, akkor ledermedek, csak állok. Az Ács János rendezte Bob hercegről van egy jó sztorim. Szerettem volna kicsit kiszínezni a szerepet, ám csupán azt az instrukciót kaptam, hogy a herceg középen áll, magas ember, szép ruhában, ő a főszereplő. Évekkel később megértettem, hogy tökéletes rendezői instrukció és tanítás volt. Ezzel azt mondta, vannak bizonyos szerepek, amik arról szólnak, hogy csak képviselnünk kell az illetőt. Egyszer felhívott Ács tanár úr, és csak ennyi mondott a telefonba: ”Hercegem, az előadást meghívták Szentendrére. Nem tudom, mikor megyünk, de maga abban az időben beteg lesz. Miért? Azért Hercegem, mert maga lehet, hogy Kecskeméten Bob herceg, de Szentendrén nem az”. Ez, az hiszem, diplomatikus válasz volt számomra a zenés képességeimet illetően.

A színművész azt az időszakot is felelevenítette, amikor a Nemzeti Színházban Sinkovics Imrével, Agárdi Gáborral, Tolnay Klárival, Béres Ilonával, Bessenyei Ferenccel találkozott. Itt kapta Sinkovics Imrétől élete másik nagy tanítását, miszerint ne keressen külső eszközöket a megerősítésre. Egy tehetséges színész minden kimondott mondatának súlya, hatása, értelme van. Kiderült tovább, hogy a társulatoknál töltött évek után elege lett a kötöttségekből, szabadúszóként a sorsa és a felelősség az ő kezében van. Negyvenéves kora előtt nem sokkal érezte azt, hogy váltani kell. Czeizel Gábor rendezővel (a világhírű genetikus, dr. Czeizel Endre fia) együtt egy monodrámán kezdett dolgozni. Már a címben utalnak arra (Szókratész védőbeszéde helyett csupán A védőbeszéd), hogy bár nincs konkrét aktualizálás, a játékstílus abszolút mai.

– Bámulatos, de ezzel a 2400 évvel ezelőtti szöveggel azonnal tudtam azonosulni – mesélte a színművész. – A munka közben jött az ötlet, hogy csináljunk egyfajta jogfolytonosságot. Ugyanis Szókratész védőbeszédében van egy szereplő, a vádló Melétosz, akinek összesen tizenkét mondata van. Annak idején Haumann Péter játszotta Szókratészt, Jordán Tamás volt Melétosz, így megkérdeztem Tamást, esetleg bejátszással használhatnám-e a hangját, s örömömre hozzájárult. Elképesztő, hogy egy ilyen szöveggel még mindig fenn tudom tartani a nézők figyelmét. Volt egyszer egy különös felkérésem, figyelemzavaros gyerekeknek kellett játszanom. Előadás közben furcsa hangokat hallottam, egy fiatal kötött a széken, s annyit felelt csak, hogy „én így tudok figyelni, bocsánat.” De előfordult olyan eset is, amikor a fiatalok egymást kínálva ropit ropogtattak, majd fél óra múlva megkérdeztem: csak én vagyok az egyetlen, akit nem kínálnak meg? Öt perc ropiszünet után folytattuk az előadást, néhány perc múlva leesett egy kulcs, azt közösen megkerestük. Bármilyen furcsa, ebbe a néha interaktívvá váló előadásba tényleg bármi belefér.

Makranczi Zalán végül elmondta, nincsen szerepálma, mindig az összképet nézi. A negatív karaktereket ugyanolyan izgalmas alakítani, mint a jókat, mondta. A hiteles megformálás a fontos, ugyanis ha jól játszik, akkor teljesen érthető a történet, s a nézőnek ez a legfontosabb.