A mi reménységünk az üdvösségre szól

Érsek atya, bár ez egy karácsonyi interjú, s a kétezer évhez képest eltörpül a ma, de kezdjük az aktualitással: mi történik a főegyházmegye székhelyén, Veszprémben? A hírek tiltakozásokról és a megkezdett nagyberuházásokról egyaránt szólnak. 

A Veszprémi Főegyházmegye jelentős beruházásba kezdett, amely a terveket, az engedélyeket s a munkálatokat illetően rendben és tervszerűen halad. Sajnálatos módon viszont az építkezés egy részéhez, konkrétan a székesegyházhoz kapcsolódóan egy hangos kisebbség tudatos lázítást indított. Miután egyértelművé vált, hogy a támadásaik nem valós tényekre alapultak, most más intézkedéseket kifogásolnak a „protestálók”, amit mélységesen sajnálok. Legfőképpen a békétlenséget, azt, hogy sok jó szándékú embert félrevezetnek, szándékoltan megtévesztésbe visznek. Pedig mindannyiunknak örülni kellene, hiszen van rá ok. Mi azt tartjuk szem előtt, hogy valami szépet építsünk, s az olyan legyen, ami egyezik a főegyházmegye történelmi hagyományaival és megfelel a mai evangelizációs és pasztorális céloknak is. Amikor elkészül, sokak örömét szolgálja majd. 

A projekt 2025-ben zárul, de bizonyos elemei már jövőre, az Európa Kulturális Fővárosa-program idején is láthatók s látogathatók lesznek, hiszen a főegyházmegye is együttműködő partnere e veszprémi és balatoni fókuszú nemzetközi sorozatnak. Ebben a megközelítésben: minden rendben halad?      

Ez a támogatás megítélésekor is fontos cél volt, ezért az építkezést úgy terveztük, hogy e nagyberuházás bizonyos elemei elkészüljenek már 2023-ra. A palota egyes közösségi terei mellett látogatható lesz például a Gizella kápolna s a székesegyház, az altemplom kivételével, ahol a jelentős vizesedés miatt nem lehet megoldani ennyi idő alatt a szakszerű műszaki beavatkozást. Látogatásra alkalmas lesz a Szent György kápolna és elkészül a Szaléziánum felújítása is; utóbbi a jövőben is az érsekség turisztikai központjaként működik majd. Emellett megújul az összes épületünk homlokzata, tetőszerkezete s nyílászárója. 

Eddig fizikai megújulásról beszéltünk. Ám talán – persze, a húsvét mellett – a karácsony az az ünnep, amely hangsúlyosan lelki újjászületést is kínál számunkra. De mit kezdjünk ezzel pandémia, háború s válság idején, amikor egyre csak gyűlnek a sötét fellegek legtöbbünk feje fölött?  

A karácsony talán mindannyiunk érzelmileg leggazdagabb ünnepe, amely főként a gyermekkorunkhoz, annak felhőtlen öröméhez, gondtalanságához, szép élményeihez kapcsolódik, és azt reméljük, várjuk felnőttként is: mindez nem múlt el. Persze, napról napra találkozunk életünk korlátaival, nehézségeivel, a félelemmel, adott esetben anyagi gondokkal, vagy éppen a pandémiával, a háború borzalmaival, és sokan vagyunk, akik valamilyen módon próbálunk segíteni a bajba jutottakon. Szeretnénk visszanyúlni a felhőtlen gyermekkorhoz, és hisszük azt: ez felnőttként is lehetséges.

Hisszük. De nagyon nehéz. A lehetetlen kifejezést csak azért nem használom, mert – és ez erős, napi tapasztalat: – Istennél semmi sem az.   

Sokan nem hisznek abban, hogy lehet méltó módon élni, ünnepelni. Ám vagyunk, szintén nem kevesen, akik tudjuk: ha nem is gyermeki hittel, de Isten gyermekének hitével megéljük ezt a felhőtlenséget, bízva az Úr gondviselésében, abban, hogy megkaptuk mindazt a tanítást, ami az életünket jó útra vezeti, s mindig van lehetőségünk a megtérésre, a megújulásra. Hiszen drámaian átéljük: méltó életre vagyunk meghívva, ám érthetetlen módon megjelenik a félelem, a kicsinyesség, az önzés és a bűn is. Olykor homályosan látunk, s persze ezt nem tudjuk önmagunkban kezelni, de a Jóisten a segítségünkre siet, mert meg akar minket menteni s gondoskodni akar rólunk. Ebből a szempontból szorosan összetartozik gyengeségeink, bűneink felismerése, megvallása és a megújulás. Megújulni pedig csak úgy tudunk, ha tisztán látunk, szándékaink megtisztulnak, az akaratunk megerősödik – és újabb lendületet kap a lelkünk. Ezen az úton pedig mindig Isten Szent Lelke vezet bennünket.

Így is összekapcsolódik hát karácsony, húsvét és pünkösd. De – tettetett ellenvetéssel –: 2022-t írunk, a magából kifordult világ összes bajával, kételyével, gondjával. Ma a jó nem feltétlenül jó, s a rossz pláne nem rossz. Állítólag mindez nézőpont kérdése.     

A világ – ez mindig is így volt – szinte harsogja az új fogalmát, azt sugallva: az új a jobb. Persze, van az életnek olyan területe, amire s amiben ez igaz, de az összes kérdésre ezt nem mondhatjuk, sőt! Isten Szent Lelke abban segít bennünket, hogy mi az isteni(en) jót akarjuk – új látásmóddal, új lendülettel, új erőfeszítéssel. És ebben nagy bátorítás számunkra, hogy Isten fia értünk emberré lett, vállalva a mi sorsunkat. Ez erőt ad ahhoz, hogy ebben a megtapasztalt méltóságban éljünk.

Ezért van az, hogy – állítólag – a zuhanó repülőn nincs ateista ember? 

Az, hogy létezünk, nincs a kezünkben, hiszen nem mi döntöttük el, hogy akarunk lenni: ezt ajándékba kaptuk, mint ahogyan a szabadságvágyat, az igazság utáni vágyat, a szép, a jó, a rend, a tisztaság utáni vágyat is. Természetes, hogy hálát akarunk adni a teremtő Istennek az életünkért. Ez mindannyiunkban ott van. Természetesen ez függ kultúrától, élettapasztalattól, élethelyzettől, de valójában minden ember ezeket az emberi méltósághoz kapcsolódó értékeket keresi. Ezért küzdünk. Ha nem hinnénk abban, hogy a jó értékesebb, mint a rossz, akkor nem tennénk semmit, nem keresnénk az élet értelmét. Ez a vágy ott van mindannyiunkban, mert pontosan tudjuk, hogy az életünk túlmutat önmagunkon. A vágyaink, az igazságra törekvésünk s az életünk – Istenre mutat.

Az ateisták ugyan nem vállalják, de pont emiatt: egyek vagyunk, ugyanoda tartozunk…     

Az evangélium szerint mindannyian megkaptuk a méltóságot. A hívők persze látják a tanítást: Jézus Krisztus személyét, életét, döntéseit, s az előttünk járók hitét is. És most nemcsak a szentekre gondolok, hanem akár a nagyszüleinkre, az ő felmenőikre, akik sokkal nehezebb körülmények között is helytálltak, a Megváltó példáját követve. Ez pedig óriási méltóságot ad. S ha mindezt hittel szemléli az ember, eljuthat az Atya titkához, ám ha nem, akkor is valahogyan megnyílik a szíve az igazság és a szép felé. Mindez pedig jó ok arra, hogy tudjunk együtt, szeretetben ünnepelni. Természetes, hogy számunkra, akik megismertük Jézust és meghívást kaptunk, ez nem megkérdőjelezhető út, amelyet örömmel mutatunk meg másnak is: jöjjetek, nézzétek meg, mi így élünk, és ez boldogságot jelent másnak is. Gyertek ti is!

Profánul a karácsonyt a szeretet ünnepének szokták nevezni. A keresztény kultúrkörben viszont talán helyesebb így használnunk: az isteni szeretet ünnepe. Mi a különbség a két megfogalmazás, értelmezés között? 

A szeretet egy. A János levélben olvassuk, hogy Isten a szeretet. Tehát ez nem egy tulajdonság, esetleg jelző, ami azért fontos, mert szeretni mi is csak isteni módon tudunk. Mindannyian. Azok is, akik ismerjük Jézus Krisztus atyját, s azok is, akik nem. Ez mindannyiunk lelkébe oltott készség és vágy. Persze, a mi emberi természetünk sokszor hajlamos az önzésre, a rosszra, s ez a korlát eltorzíthatja a szeretet fogalmát, elterelheti a figyelmet arról, akit az Úr nekünk adott. Szent Ágoston szerint karácsonykor Isten fia emberré lesz – hogy az ember Isten fiává növekedhessék. Ezt éljük meg.

Ezen a karácsonyon, ha egy kicsit kitekintünk a világba, de akárcsak a szomszédunkba is, elszorul a szívünk. Mi adhat reményt ebben a helyzetben, mibe kapaszkodhatunk? 

A háború ténye önmagában is nagyon mélyen érint mindannyiunkat, hiszen látjuk a szenvedőket, a gyerekeket, az időseket, a fiatal anyákat, s látjuk a katonákat is, akik nyilvánvalóan nem arra készültek gyerekkorukban, hogy másokkal harcoljanak. Ez fájdalmas, érthetetlen, és egyelőre nem is világos, mi és hogyan vethet ennek véget. A karácsony viszont pont abban erősít bennünket, hogy a mi reménységünk nem emberi. Nem társadalmi jólétről, nem társadalmi biztonságról, nem a fegyverek által kikényszerített békéről szól, amelyek persze fontosak, de törékenyek is egyben. Mi isteni méltóságot kaptunk, meghívást az örök életre: a mi reménységünk valójában az üdvösségre szól. 

Most viszont a szomszédunkban ropognak a fegyverek, idehaza 700 forint az üzemanyag, egyes áruházakban pedig mindössze egy kiló cukor kapható… 

A mi életünk biztos pontja a túlparton, Istennél van. Ezért is gyönyörű őskeresztény szimbólum a hajóhorgony a reménységgel kapcsolatban. Mert a hajó ugyan még hányódik, de a horgony már ott van, a túlparton. Persze, az örök életbe vetett hit – mindennapi olvasatban – nem fedi el az élet realitását, hiszen ha valaki szenved, azon segíteni kell, s aki képes erre – mert van rá lehetősége –, reményből cselekszik, hogy ezzel a maga számára is feltárja a remény lehetőségét.

Ehhez azért már erős hit kell… 

Sokszor gondolkodunk azon, hogy a Jóisten miként mutatja meg a gondviselését. Általában csodákat várunk: valami nehéz, de holnaptól majd nem lesz az, valami hiányzik, de holnap majd lesz. És általában ez nem így van. Inkább mi vesszük észre a másik nehézségét, s próbálunk segíteni. Ez persze fordítva is működik. Ez a mi reménységünk – ami egyszerre konkrét, közvetlen, valós, és túlmutat az emberi léten.  Az az ember, aki Jézus által megismerte az Atyát, tud reménykedni. Nem olcsó dolog ez s nem is könnyű: de nagyon biztos, meggyőző erő. Azt kívánom, legyünk a remény emberei, a béke munkálói, és akkor egészen biztos, hogy a karácsony vágyott hangulata, tanítása, élménye és gyümölcse a mindennapok tapasztalata lesz. Adja Isten, hogy ezt együtt tudjuk munkálni.