Hétköznapi kudarcok

Grosan Cristina tavaly debütált nagyjátékfilmes rendezőként a Legjobb dolgokon bőgni kell című művével, mely a hibái ellenére is kellemes meglepetésnek bizonyult a hazai mozis palettán. Alig egy évvel később már itt is van az újabb munkája, amivel díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon a 40 év alatti női filmesek kategóriájában: a Hétköznapi kudarcok. Három nő, három generáció, háromféle problémakör. A tinédzserlány nehezen illeszkedik be társai közé, a középkorú leszbikus pár egyik tagjának a gyermekneveléssel gyűlik meg a baja, míg a korosodó szerkesztő elhunyt férjét gyászolja, és még a munkahelyéről is kirúgják. A magánéleti gondokat tetézi, hogy furcsa természeti anomáliák és robbanások rázzák meg a várost. A Legjobb dolgokon bőgni kell a 30-as korosztály nehézségeire fókuszált dramedyköntösben, s ebből valamennyit továbbvitt a Hétköznapi kudarcok, ám sokkal komolyabb és egyben komorabb alkotás született. A cselekmény értelemszerűen három szálon zajlik, de nem szkeccsfilmről beszélünk, hőseink útja valahogy mindig keresztezi egymást. Kedvelem az ilyen történetmesélői stílust, rengeteg potenciált rejt magában, és reménykedtem, hogy sikerül kihasználni, de sajnos nem teljesen jött össze. A sorsok találkozása mellett a bizarr természeti, vagy épp természetellenes furcsaságok szállítják a globális viszontagságokat, de kár, hogy végül itt sem érkezett a várt katarzis. Ezzel meg is érkeztünk a Hétköznapi kudarcok legnagyobb problémájához, ami a kreatív húzások kibontatlanságában rejlik. Mindhárom fő karakter érdekes, mindhármuk külön filmet érdemelne, mert a témákról bőven van mit mesélni. A gyász, a továbblépés, a fiatalkori szorongás, a szülői felelősség mind ott vannak a bő 80 percben, viszont nem jut elég idő rájuk. Fókuszálatlannak érződik az összkép, és értem a törekvést a nagy, átfogó jelenség mögött megbúvó hétköznapi emberrel, de az összekötő kapocs nagyon ingatag lábakon áll. Sokszor előfordult, hogy egy film, úgy tűnik, nem halad semerre, majd húz egy merészet, és végül minden értelmet nyer. Itt kis túlzással pont az ellenkezőjét éreztem, a szálak számos úton haladnak, megvannak az erősségeik, de végül nem lyukadnak ki sehova. Hiába ér el egy bizonyos célt a három központi figura, ha a fő konfliktus végül kipukkad a saját árnyaltságától. Nem kell egyértelmű, didaktikus üzenet, de nehezen kivehető, hogy mi akart lenni a konklúzió. Mind csak porszemek vagyunk a világban? Netán történjék bármi, ha számíthatunk egymásra, akkor mindent át lehet vészelni? Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Hétköznapi kudarcok teljesen félrement, de nincs így, inkább csak nagyon látványosak a hibái, és ez bosszantó, mert tele van szuper ötletekkel, amikben benne volt egy remekmű lehetősége. A színészek rendben vannak, minket leginkább Kerekes Vica érdekelhet, aki bár keveset van a vásznon, bizonyítja, hogy bármelyik nemzetközi produkcióban megállja a helyét. Az operatőri munka, a látványelemek, az emberi sorsok és a felmerülő kérdések is erősek, hatásosak, csak a végeredmény nem áll össze úgy, ahogy kellene. Hétköznapi kudarcnak mégsem nevezném, inkább csak egy furcsán érdekes jelenségnek, melynek a füstje végül nagyobb lett, mint a lángja.