Dermedt, sérthetetlen, a távol neki nagy előnyt adott – Száz éve született Nemes Nagy Ágnes költő

Nemrég Pilinszky Jánosról szólhatott a magyar irodalmi emlékezetpolitika, ez évben pedig a XX. század legerősebbnek mondott női lírai életművét létrehozó költőé lesz az irodalmi érdeklődés. 

„Magas hegyekre áhitok/ hol megfejtődik száz titok,/ hol nincsen bűn és nincs piszok,/ csak fényes ég és nárciszok.” – írja egyik korai, még a háború előtti korszakát idéző versében. Volt miért tiszta korba vágyakoznia… 

Budapesten született 1922. január 3-án, 1991. augusztus 23-án hunyt el a fővárosban. A budai, a Déli pályaudvarhoz közeli Királyhágó utcai házon emléktábla jelzi, ott élt, alkotott. A Kossuth- és József Attila-díjas költő írt esszéket, fordított és pedagógusként is tevékenykedett. A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult magyar-latin-művészet­történet szakon, elsősorban azonban francia és német nyelvű műveket fordított: Corneille, Racine, Moliére, Victor Hugo, Rilke vagy Brecht műveit ültette át magyar nyelvre. 

Bár Budapesten látta meg a napvilágot, családja a Partiumból származik, távoli, de rokonság fűzte Adyhoz és Kaffka Margithoz. Az első költő, aki támogatta fejlődését középiskolája, a Baár–Madas Református Leánylíceum igazgatója, Áprily Lajos volt. 1941-ben küldte el verseit Szerb Antalnak, aki mestere lett. Diplomáját 1944-ben Babits Mihályról írott dolgozatával szerezte meg, 1954–1958 között a budapesti Petőfi-gimnázium tanára volt, 1958-tól lett szabadfoglalkozású író. Férjével, a szintén író Lengyel Balázzsal 1944 nyarán házasodtak össze, majd a közösen alapított folyóiratban, az Újholdban publikáltak. Hozzájuk tartozott Szabó Magda, Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György. 

Úgy tartotta, a költők egyik jellemző magatartásformája, programja: az általános érdeklődés. A második világháború utáni magyar politikai és kis­emberi metszéspontot leíró néhány sora bizonyítja a minden iránti érzékenységet: 

„A baracklekvár illatozva fortyog,/bizony, kövér a nyár./ Hát már soha nem utazom el innét?/ Kátrányba és bérházba zár/ a jó urak párizsi fecsegése?” 

Intellektuális, megfigyelő, leíró lírája mellett gyermekeknek szóló versei, meséi is jelentősek. Kiemelkedik a Bors néni, ebből sok száz előadást megérő zenés színpadi játék született, melynek első címszereplője Dayka Margit, majd később Molnár Piroska lett. 

1986-ban Lengyel Balázzsal újraindították az 1948-ban megszűnt, illetve nem jó szemmel nézett Újholdat, ami almanach formájában évente kétszer jelent meg Nemes Nagy Ágnes haláláig. 

Életműve elismeréseként 1983-ban Kossuth-díjat kapott, 1991-ben alapítója lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1997-ben férjével együtt posztumusz kapta meg Izrael Állam Jad Vasem kitüntetését, mivel a II. világháborúban bújtatták, segítették a nyilasok által üldözött zsidó írókat. 

Lengyel Balázs írta a noteszokban maradt írásai kapcsán: „kitűnik tehát a füzetekből, a noteszokból, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelemre, megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenységre. 

„Belátom, nincsen rá okom,/ de mégiscsak gondolkodom./ S mert illik őt fitymálva néznem:/ esztelenül bízom az észben.” 

Báthory Csaba irodalomtörténész 2017-ben ekkép foglalta össze a költői ars poeticát: „egyre makacsabban feszítette magára az objektív líra páncélját”. 

Az évforduló kapcsán a Zichy Szín-Műhely művészei állítják színpadra Az aranyecset című művét, január 14-én mutatják be. Kora tavasztól látogatható a Nemes Nagy Ágnes meseösvény, mely a Budai-hegységbe vezet egykori otthonától indulva. Viszonylagos öröklét – Nemes Nagy Ágnes 100 címmel havi irodalmi beszélgetősorozat indul, a nyitórendezvény január 19-én lesz a MOMkult Kupolatermében, vendég G. István László irodalomtörténész, az életmű szakértője.

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,

rezegve bomlik szét az alkonyattal.

Nyírség. Homokján érlelve fejem,

bomló bokorként mégis itt marasztal?

Hullámaira illegessem elmém?

Pillantására öltsek nászi inget?

És áradozva termékeny szerelmén,

mint tigrisek, becézzem kölykeinket?

Enyém a táj. Mint majomé a fa,

mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –

imádjam testét minden éjszaka?

Az állatok erényein legeljek?

Hazám: a lét – de benne ring a mérték,

mint esti kútban csillagrendszerek,

és arcát is az ég tükrébe mérték

elektronoktól zizzenő erek.

S a kettős, egymást tükröző világban

megindulok, mint földmérő az égen,

s pontos barázdán igazítva lábam,

a nyíri tájat csillagokba lépem.

A távozó 

Hogy visszanézett, nem volt arca már.

Hogy visszanézett.

Akikben itt lakott, a maszkok,

földdé mosódtak zöldek és a kékek,

szétkent kupacban arcok, homlokok,

hogy utoljára visszanézett.

S amikor hátat forditott,

két szárnya

röntgennel átvilágitott

tüdőszárny, olyan ezüst –

és szét-szétnyílott – centiméteres

kis repülési szándék – s összezárult

kilélegezve.

És láttam én,

láttam akkor, hogy az enyém,

nem másé, sajna, az enyém,

két vállam közül távozott,

akár az átvilágitott,

s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

A szobor

A kertben párás, esti fény

és rőt levél a fán

a holt medence kőivén

vidáman áll a lány.

Hibátlan, hosszú újja közt

kis esőtócsa gyűl,

telt térdén sáros gally tapad

hajában szél fütyül.

De nagy szemének hűs, örök

derüje nem fakul,

csak áll a ködben könnyedén

és mozdulatlanul.

Bár nyílna óriásivá

a finomívü száj:

sikolts, akár az újszülött,

sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.