Az elveszett lány Maggie Gyllenhaal első egész estés nagyjátékfilmje

Most azonban elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét is. Az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány nem kis vállalkozásnak tűnt, főleg debütálásnak, de sikerült megbirkózni a feladattal, még ha az eredmény nem is fogja mindenki tetszését elnyerni. 

Leda (Olivia Colman) nyaralni érkezik Görögországba. Két felnőtt lánya van, akikről szívesen mesél az újonnan megismert embereknek, ám láthatóan nyomasztja valami. A pihenés során összehozza a sors egy karakán családdal, s a fiatal anyában felfedezi korábbi önmagát. Ledában feltörnek az emlékek. 

A történetről nehéz érdemben beszélni, mert egyrészt lassan bontakozik ki, másrészt tényleges történés kevés akad a két­órás cselekmény során. Ebből ki lehet következtetni, hogy aki pörgősebb, eseménydúsabb darabot vár, csalódni fog. Az elveszett lány sokkal inkább hangulatfilm az érzésekről, emlékekről, mely megkövetel egyfajta meditatív, merengősebb állapotot. Tény, hogy erre nem könnyű ráhangolódni, de Gyllenhaal ügyesen dirigál, és tudja, miként tartsa fenn a figyelmet. Sokáig építkezik, illetve sejtet, de jó arányérzékkel teszi mindezt. Mindvégig tudjuk, hogy valami történt a főhős múltjában, ami elől menekülne, amit elfelejtene, de képtelen elengedni. Ezt tetézi a fiatal anyával való ismerkedés, ahol pedig két szálra vált a sztori. Flashback formájában elkezd körvonalazódni, hogy Leda milyen anya is volt bő 20 éve. Nos, nem túl jó. Szerette a gyermekeit, de a velük való foglalkozás akkora áldozathozatallal járt, amellyel képtelen volt megbirkózni. Akár a való életben, akár filmekben, de számtalanszor láthattuk, átélhettük a szülői felelősség súlyát. Pokolian nehéz menet tud lenni, sokszor hagynánk magunk mögött csapot-papot, de ez az élet része, és muszáj kompromisszumokat kötni, alkalmazkodni. 

Az elveszett lány ennek az állapotnak járja körül egy sokkal fojtogatóbb, komorabb oldalát. Nincsenek benne sokkoló, hatásvadász elemek, végig képes a realitás talaján mozogni, pont ettől olyan lehangoló, sőt olykor dühítő. Merthogy az itt feltűnő karakterek közül kis túlzással senkivel nem fogunk szimpatizálni, Gyllenhaal ugyanakkor képes elérni, hogy kialakuljon egyfajta empátia a szereplők felé. Minden ember másképp gondolkodik, így nehéz választ adni a felgyülemlett kérdésekre. Valakitől nagyon idegen Leda viselkedése, ám sokan vannak, akik hasonló gondolatokkal és tettekkel reagálnának a rájuk ható eseményekre. Tudjuk, mi a helyes út, de kétségtelenül az a legrögösebb, s bár a kényelem nagy úr, végigkíséri a bűntudat által okozott őrlődés. A zárás aztán szembemegy a film addigi szellemiségével, de ez jobbkor nem is érkezhetett volna. Furcsának hathat, ám akkora szükség volt egy efféle revelációra, mint egy falat kenyérre. 

Színészi fronton a főbb szereplők brillíroznak, élükön a mindig zseniális Olivia Colmannel, de Jesse Buckley is fantasztikus alakítást nyújt. Dakota Johnson bájos, Ed Harris talán a legszerethetőbb jellem, de a nyúlfarknyi szerepben feltűnő Peter Sarsgaardot és Oliver Jackson-Cohent is jó volt látni. 
Maggie Gyllenhaal bizonyította, hogy a színészet mellett a rendezés területén is van keresnivalója. Az Elveszett lány nem adja könnyen magát, megfelelő lelkiállapot kell hozzá, s van benne egy európai művészfilmes vonal, mely rétegfilmmé teszi. Tipikusan olyan alkotás, amit nem feltétlenül élvezünk nézni, sokkal inkább azután éri el hatását, miután megérettek bennünk a látottak. Egy modern drámának viszont ez is a célja, így nem tudtam haragudni rá, főleg, hogy azt a bizonyos célt sikerült is elérnie.