Szakály Aurél: „Nagyon hittünk benne, nagyon akartuk...”

Szakály Aurél a Kvártélyház alapító tagja, s a másfél évtized alatt kiderült róla, művészileg vendéglátós vénája van (Anconai szerelmesek, Szomorú vasárnap), és a müllerséget is mesterien formálja, legyen szó Téről, vagy K.-ról (A padlás, Komámasszony, hol a stukker?).

„Jó volt kicsit kilépni a kőszínházból, tetszett a szabadsága, a fiatalos lendülete, hogy olyat is meg lehet csinálni, amiről azt tanultam, nem szabad” – idézi a múltat, s oda jut: nem gondolta, hogy A padlást még 15 év múlva is játssza – ugyanott és majdnem ugyanazokkal. A szöveget ma már nem kell (újra)tanulnia: bármikor, bárhol...

„Még majdhogynem stúdiós voltam, most pedig furcsa találkozni azzal az emberrel, aki akkor voltam. Érdekes kérdés magamhoz: vajon ma is ugyanazt gondolom-e? Egyébként lassan elérem Témüller korát, s minél idősebb vagyok, annál jobb” – kortyol egyet a kávéból, aztán a 15 év esszenciájára fordulunk.

Szinte határtalan művészi szabadság, átírt szövegek, darabba szőtt poénok, jókedv. Sok esetben elmentek a széléig. Nekik örömteli, lendületet adó és inspiráló volt, a közönség pedig szinte rajongott: mindent szeretett, ami a nyárestéken megszületett a belvárosi színpadon.

Szakály Aurélhoz a 15 év szinte minden darabja közel állt, de azért vannak legek: a Játék a kastélyban, a Komámasszony. és a Szomorú vasárnap, amelyben Seress-dalok varázsolták el a közönséget, neki azonban prózában kellett segíteni a történetmesélést.

„Pont ez volt benne az izgalmas, az, hogy – mondjuk úgy – fregoli szerep: több karakter, amelyek között lehetett ugrálni. Ő hozta be a szituációkat, a világot; bejött pincérként, kiment SS-katonaként, néha idősíkokat ugrott. Én voltam a kor maga, és csak pár eszközt használhattam, a háttérben. Finom, visszafogott játékra volt szükség.”

K. Müllerként viszont pont ellenkezőleg, s abban a szerepben összekacsinthatott a közönséggel, visszaidézve magát a Kvártélyházat, amely saját életre kelt, amiben a publikum is benne van. Közös emlékek, közös élmények. Összefutva az akkori nézőkkel, ma is gyakran bele kell bújnia abba a karakterbe, ha csak egy percre is. Megszerették.

A Kvártélyház ugyanakkor többről szól, mint könnyű nyáresti szórakoztatásról, véli Szakály Aurél. Könnyedségével, szabadságával nézőket is nevelt, akik ottani élményeik hatására (kő)színházba járók, bérletesek lettek.

„Jó és szép, de ijesztő is a 15 év, az, ahogyan elmegy az idő. Érzékelni az elmúlást, szembe jönni a 15 évvel ezelőtti önmagammal... A színház a pillanatról szól, minden este meghal, aztán a következő este újra életre kel. És ijesztő az is, hogy hirtelen történelem lehet az ember, már ha annak gondolja magát. Mosoly és sírás – pont olyan, amilyen maga a színház.” – zárjuk végül, kihörpintve az utolsó korty kávét is. A cigaretta persze tovább parázslik.

Játék az esőben

Az indulás lelkesült ihletettségében, 15 éve, az Anconai szerelmesek premierjét (esetleg nyilvános főpróbáját; az idő már homályosítja a részleteket) szakadó esőben játszották végig, és a közönség sem mozdult.

Szakály Aurél így emlékszik arra az előadása: „A publikum bőrig ázott, mi pedig a vízben fetrengtünk. Ha valamelyik táncban hason kellett pörögni, akkor azt a tócsában csináltuk. Nagyon hittünk benne, nagyon akartuk, a közönséggel együtt mindannyiunkat átjárt a színházalapítás varázsa. Jó volt részese lenni, s jó ma is.”