Színházi premier: Elnémult harangok Zalaegerszegen

A darabválasztás még 2020-ra aktualizálta volna a Rákosi Viktor regényéből Nemlaha György által színpadra alakított történetet, ezzel jelölve ki a szerepét a Trianon 100 tervezett programsorozatban.

Az I. világháború utáni békediktátummal sújtott Ma­gyar­ország akár ezzel a darabbal is definiálhatná fájdalmát, de ne felejtsük el, 1903-ban adták ki először a regényt. Épp ez a dátum int arra, hogy magunk számára is árnyaljuk a mára talán egyneművé siratott Erdély-képünket.

Az Elnémult harangok is jól jelzi, az erdélyi, havasalföldi–moldvai (óromániai) román nemzeti mozgalmak közötti eszmekapcsolat az 1867-es kiegyezés után erősödött fel. Pici történelem: míg az 1791-es „alkotmánykezdemény” (Supp­lex) még a három erdélyi náció (magyarok, székelyek és szászok) mellé akarta „bevett nemzetként” elismertetni a románságot, a gyulafehérvári határozatok (1918) egyértelműen a román nemzet életterévé deklarálta Erdélyt. Erre egyebek mellett az volt az indoka, hogy már 1900-ban 56 százalékot tett ki a népességből a román nemzetiség a magyar 32 százalékával szemben. A gyulafehérvári határozatok III/1-es pontja ezzel együtt is az „együtt lakó népek” kifejezést használja. Arról is csak egy szó, hogy a 19. század második felének gazdasági fejlődése, a mezőgazdaság átalakulása csökkentette például a pásztorgazdálkodók számát, az új feltételek között több réteg is kimozdult születési helyéről. Romániába már a kiegyezés előtt is jártak dolgozni Erdélyből, 1880 és 1900 között közel hetvenezren vándoroltak ki oda, harmaduk székely volt. A vallási különbözőség sem segítette az együttélést, sem a nemzetiségi toleranciában mindkét oldalon ridegnek mondható hivatalos politika.

Ezt a – lassan, de biztosan kialakuló – helyzetet világítja be az Elnémult harangok. Amely regényváltozatban egészen máshogy, a magyar nemzetiség szempontjából érzékletesen pesszimista végkicsengéssel ér véget. A nézők, akik látták már az előadást, talán meglepődnek, de Rákosi Viktor szövegében: „a kötelek elszakadtak, a harangok elhallgattak, Simándy Pál el­esett, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte. Sára néni és két oláh fiatal legény talált rá a halottra, majd a vén Zalath­nay érkezett, aki fehér kendővel törölte le barátja arcát, végül megcsókolta Pali homlokát.” Mindeközben a magyarul beszélő emberek a román pap istentiszteletét hallgatták.

Nemlaha György átdolgozása, amit a zalaegerszegi színház használ, mondhatni alaposat fordít a végkifejleten: a Hollandiából hazatérő, lelkesült, nagy tervekkel, elszántsággal bíró, a román nagypolitikai terveket szolgáló pópával is szembeszálló református lelkész nyerésre áll, a hívek köré gyűlnek a záróképben. (Ezt a forgatókönyvet használja az 1940-ben forgatott film.) A remény visszfénye, a magyarság megmaradásának legalább hitéleti vonatkozású esélye drámaivá teszi az ezután történtek átélését.

A színpadon három színművész is eleven sebet szaggat magán: Czegő Teréz (Sári), Wellmann György (Zalathnay) és Bálint Péter (Benedek kurátor) egyaránt Erdélyben kezdte a színimesterség művelését, hogy ott megtűrt magyarnak, áttelepülve romániainak érezhesse magát a részvétlen többség miatt.

A nyitókép ennek tudatában ígéretes, hiszen Benedek és Sári vezeti fel a cselekmény gerincét: jön az új magyar pap. Simándy Pál szerepében D. Varga Ádámot látjuk, aki elegyíti az intellektuális romantikát a nyakas székelységgel. Alkata miatt még az előbbi felé lejt a figura megformálása. A kaleidoszkóp hamar összeáll, a magyarok is a román pópa (Besenczi Árpád nem hagy kétséget, az alakoskodásban is profi papot eljátszani számára iskolagyakorlat) homályos babonaságának hatása alatt állnak, de ennél súlyosabb, hogy tőle kapják a megélhetést, és ebbe már bele is nyugodtak. A két férfi összefeszülése másik színtéren is megvalósul, a magyar lelkész és a pópa lánya szerelembe esik egymással. Florica érzelgős-unatkozó polgárlány. (Dura Veronika kevés színnel alkotja meg.) A magyar közigazgatás képviseletében a főispán kollaborál, akivel csak lehet. (Kiss Ernő fölényesen ismerős vármegyei főembert hoz.)

Nők ellenpontoznak. Czegő Teréz meleg asszonyiságára Ecsedi Erzsébet számító házvezetőnője felel. Emberien kedves páros a már majdnem románná lett Petru (Kovács Martin) és Rózi, a cselédlány (Kovács Virág), ők a történelem árnyékában szeretnének valahogy boldogok lenni. Az ifjú lelkész szellemi-érzelmi mentora Zalathnay kisnemes, aki összefoglalja a századvégi képletet. Wellmann György eszköztelensége ismét létrehoz néhány érvényes pillanatot. Andics Tibor a korabeli kisemmizett kisember toposza.

Nem irigyelhető Farkas Ignác, a darab Jászai-díjas rendezője. Előfeltevéseket, forró rajongásokat kellett a földön tartania. Szükség volt a jó ízlésére.