Azt reméljük, egyszer jól meséljük – Koltai Róbert a zalaegerszegi Hevesi-színházban

Először egy kisgyerek áll egyedül a színpadon. Az ő emlékei kapnak jelen időt a következő órákban.

Maszkban ülünk a nézőtéren, de legalább itt lehetünk, itt vagyunk. Játszik a Hevesi Sándor Színház, s mindjárt a legtöbb néző számára igen kedves vendéggel.

A Sose halunk meg sztorija 1993 óta tarol a hazai filmpiacon, a valaha legnézettebb 10 magyar mozi között van, Oscar-jelölést is kapott. A kissé simlis, őszinteségi deficitben szenvedő, végtelenül esendő és ezért aztán végtelenül szerethető vállfás ember és unokaöccse utazását így még az ifjabbaknak sem kell részletezni. A hírneves kaposvári alomból való színészt még a film után is olyannyira feszítette Gyuszi bácsi regényes élete, hogy Nógrádi Gábor íróval, majd Dés László zeneszerzővel és Nemes István dalszövegíróval tető alá hozták, immár afféle musical alakban is. A rendezést Gaál Ildikó rendezővel közösen jegyzi. Ennek is több mint tizenöt éve. Ha nem is folyamatosan, de színpadon volt jó pár helyen, most megérkezett Zalaegerszegre is. Koltai Róbertnek nem kisebb volt a feladata, mint hogy 77 évesen is megpróbálja ugyanazt az intenzív élményt nyújtani, amit 27 éve. Bátor vállalás. Energia, tűz kell hozzá, meg a darabbal való olyan fokú együttélés, ami segíti az időközben a memóriára, illetve a szövegre rakódott rétegek lehántását. Erősen igényli a „szív koptatását”, ahogy az egyik dal fogalmaz. Ráadásul énekelni is kell. Ha már a zenénél tartunk: a közismert Nagy utazáson és a Legyen úgyon túl újra felfedezhetjük az Ébred a képzelet és a Tuti tipp című betétdalokat is, az előbbiből kölcsönöztük a címet.

Az az igazság, hogy a nézőket és a sztorit körülvevő környezet is alaposan megváltozott. A vágyott szerencse kergetését életelvként választó, az „egyszer én is lehetek győztes” érzését kóvályogva hajszoló szerencsétleneket felváltották a tudatosan zavarosban halászók. Míg az ügető fogadóit elnéző együttérzés, sőt némi azonosulás vette körül, még az eljátszott pénz miatt hiányt szenvedő családtagok részéről is, addig a mai ügyesek rideg, de hatásos számításait kevés rokonszenv kíséri. A „lovi” a letűnt polgári élet veszélyes, mégis üde szeletét hagyta a létező szocializmusban, ennyit adva meg az olthatatlan kockázatvállalásnak. Gyuszi bácsi (a kettős szereposztás másik előadásaiban Hertelendy Attila) és Imi (Ticz András) pikareszk kalandozását körülvevő kaleidoszkóp sem feleltethető meg egykönnyen. Gyuszi bácsi haverjai, szerelmei, piacozó, lovizó kölcsönadói szintén a hazai ötvenes-hatvanas években ragadtak, kallódó-sodródó, ámde eredeti alakok, zűrös férfiak, szertelen asszonyok, esendő barátok, utóbbiak a szó minden értelmében. Köztük kéne Iminek férfivá válnia, szívét a helyén tartania, Gyuszi bácsinak pedig minden ígéretét egyetlenegyszer igazolnia. Nemcsak az elégikus humor, a lélekjelenlétét és szenvedélyét soha el nem vesztő kisember édesen megbocsátani való poénrendszere, egyénisége tartja össze az előadást, a zalaegerszegi társulat legjava keretezi érvényessé a megszokott Koltai-jelenséget.

A semmi sem nagyon komoly, de minden végzetesen vicces alapélményhez először is kell Farkas Ignác és Ecsedi Erzsébet. A szülőpárt alakító színművészek maximalizmusa, ami nem ismer kis szerepet. Kell Pap Lujza odaadása, ami képes ellensúlyozni a felvirágzott, sőt világító (!) bicikli „szférákba” emelésének bántó feleslegességét. Miért nem hisszük el a színésznőnek, hogy bornírt külsőségek nélkül is képes megteremteni az elmúlt nagy szerelemre visszarévedő atmoszférát?

A helyén van Bellus Attila (Boldi) eszelős féltékenysége, működik Dura Veronika ifjabb szeretőre vágyása, Debrei Zsuzsa sallangmentes ragaszkodása a hajdan nyilván délcegebb Gyulához, aki gyakorlatilag minden nőt le tudott venni a lábáról, s a titok ma sem kopott meg. (Koltai Róbert meséli a vele készült interjúkban, nagybátyjával olyan hihetetlen dolgok is megestek, amelyeket bele sem mert emelni a történetbe, úgyse hitte volna senki.)

A főhős körül gomolygók további karakteres arcéleket villantanak fel: Baj László mint pap és uzsorás, Szakály Aurél mint tippeket adó ügetős, Urházy Gábor László mint szögletes rendőr árnyalja Gyuszi bácsi és Imi körül a kisvárosi tájképet. A piacozók nagy családja Czegő Teréz, Farkas Gergő, Wellmann György, Andics Tibor, Mester Edit, Fritz Attila, Bálint Péter révén kel életre, de szokás szerint emlékezetesen részeg Besenczi Árpád az egykori nagy focista szerepében. Kovács Virág és Ticz András borotválós jelenete azonban talán túl szürrealista a darab alapszövetéhez képest. Önértékén van jelen Máriás Zsolt mint kocsmazongorista, kár, hogy a „Legyen úgy” szépséges dalbetét ezúttal valahogy lejjebb süllyedt, talán az enteriőr miatt, amelybe helyezték.

Sokféle szempontból lehetne kulcsfontosságú a tánckar, amelyben a Hevesi társulatának több értékes tagját (Mikita Lilla Zsuzsanna és a többiek) is láthatjuk. Elvileg nemcsak ide-oda vagy épp körbe-körbegyalogló, rohangáló, mi több, menetelő arctalan tömeget kell képezniük, hanem puszta létezésükkel és külön-külön is reagálniuk, rezonálniuk kéne a körülöttük zajló rezignált történésekre. Az öltözékeik ugyan változnak, ami édes élvezetet okoz mindazoknak, akik emlékeznek a korszak divatjára, de a gesztusaik alig. Hiába az ügető fogadói, hiába a piac népsége, hiába a kocsma fogyasztóközönsége. (Dísz­let és jelmeztervező Mucsi Balázs.)A koreográfia (Sebestyén Csaba) alapmozzanata, hogy a kar a színpad széléig, a nézőkhöz egész közel hatol, jelezve, valami nagyon fontos hangzik el, többnyire dalban. Ismert szcenikai fogás, a jelentősnek szánt mondandóra alaposan felhívják a figyelmet. Talán már nem túl korszerű. Viszont a bennfentesek örömmel látják, az egerszegi színház egyik fontos embere, a büfés, a társulat szíve-lelke, Látrányi Györgyi is táncol a színpadon.

Koltai Róbert megrajzolta a jég hátán is megélő, a saját halálát túlélő derűs kisember történetét. Az adott megvalósítás természetesen általában külön életet él. Akkor is, ha ő maga is játszik benne.