Filmkritika: Mindig az ördöggel

Donald Ray Pollock (aki egyébként a film narrátora is) könyve magában hordozta a potenciált ahhoz, hogy remekmű szülessen a filmváltozatból, de António Campos rendezőnek ez nem igazán sikerült.

A sztori két amerikai kisváros néhány lakójának generációkon átívelő történetét öleli fel. A középpontban a fiatal Arvin (Tom Holland) áll, az ő szemén keresztül nyerünk betekintést ebbe a romlott világa, ahol az ördög sosem alszik.

Campos műve érdekes koncepcióra épül, számos karaktert mozgat, nem kevés mellékszállal, ezek közt akadnak működőek és kevésbé működőek. A sor Arvin háborús veterán apjával indul, majd az ő, mélyen vallásos családját követjük, de látunk hatalmával visszaélő papot, sorozatgyilkos párt, illetve korrupt rendőrfőnököt is. Mindegyik kis szegmensnek megvan a maga funkciója, szerepe abban, hogy végül koherens egésszé érjen az összkép. Ez mind szép és jó, a gond csak az, hogy a cselekmény sokszor csapong, keresi magát, így a végeredmény cseppet sem kiegyensúlyozott és egyenletes, legyen szó akár a tempóról, akár a tartalomról.

A Mindig az ördöggel szkeccsfilmes hatást kelt, holott egyáltalán nem az. Mégis lehet, hogy jobban működött volna abban a formában, ha tényleg egymástól különálló kis sztorikat kapunk. A legnagyobb probléma, hogy nem világos, mi is volt Campos célja, mit akart elmesélni ezzel a történettel. A vallással, hittel való visszaélés torz hatásait? Netán Arvin Isten egy arkangyalának szimbóluma, aki leszámol a bűnösökkel? Rengeteg lehetőség merül fel, és a maguk módján mindnek van értelme, mégis hiányzik valami ahhoz, hogy legalább az egyikre rá lehessen vágni, hogy igen, ezt így kellett vászonra vinni.

Azért különösen bosszantó Campos szétszórtsága, mert a film szinte minden más aspektusában működik. Leköti az embert, mindig történik valami, illetve nagyon szépen érnek össze a szálak az utolsó harmadra. Bár a szájbarágós nar­ratíva zavaró tud lenni, az események sodrása elkapja a nézőt, a nyugtalanító atmoszféra pedig gondoskodik a feszültségről. A sztárparádé szintén minden pénzt megér, Tom Holland bizonyítja, hogy képes a Pókemberen kívül más karaktert is megformálni. Bill Skarsgaard, Jason Clarke, Sebastian Stan, Eliza Scanlen remekel, a show-t viszont Robert Pattinson manipulatív és álszent papja lopja el.

A Mindig az ördöggel nem rossz, de frusztrálóan nagy kapufa, mely egy kicsit komplexebb elbeszélésmóddal remekmű lehetett volna. Adott az érdekes, kellően provokatív és izgalmas felütés, a pazar hangulat, valamint a kiváló színészek, kár, hogy a végeredmény nem képes felnőni hozzájuk. Szó nincs róla, hogy ne lenne érdemes adni neki egy esélyt, de az a bizonyos részletekben lakó ördög jobban is megmutathatta volna magát.