Borteleki Valéria Blanka, a rejtélyes zalai vamp-színésznő

A The Tatler című angol bulvárlap 1931. februári számában képes beszámoló jelent meg a magyar származású Borteleky bárónőről, aki Valery Blanca művésznéven táncosnőként szerepelt a híres londoni Adelphi teátrum színpadán.

A cikkben a Hollywoodot is megjárt fiatal szépség Deák Ferenc unokahúgának vallotta magát. Másfél évvel később, 1932 nyarán Budapesten forgatott, amikor a Színházi Élet című magazinnak adott interjúban a következőket nyilatkozta: „Ha érdekli a Színházi Életet, elmondhatom azt is, hogy Deák Ferenc a nagybátyám volt. Ha megnézik a Deák családfát, ott találják benne a Borteleky nevet.” Mivel a hölgy állítása ellenére Bortelekyek nem szerepelnek a haza bölcse családfáján, az amerikai filmsztárnak titulált „Deák leszármazott” története felkeltette érdeklődésünket.

A korabeli források tanúsága szerint Valery Blanca 1899. február 5-én, Borteleki Valéria Blanka néven látta meg a napvilágot a Tolna megyei Kánya községben. Apja Borteleki Lajos kántortanító, Veinhoffer Elek gétyei szolgabíró fia (aki 1879-ben magyarosított Bortelekire), míg anyja, Püspöky Karolina a „rettenthetetlen zászlótartó”, Püspöky Grácián legkisebb gyermeke, s az 1849-ben kivégzett Csány László vértanú unokahúga volt. A színésznő tehát akarva-akaratlanul is tévedett vagy félretájékoztatott, amikor Deák rokonnak titulálta magát (a bárónői címről nem is beszélve), noha saját felmenőivel sem vallott volna szégyent. Annak ellenére, hogy a lányt valóban nem fűzte vérségi kötelék a haza bölcséhez, az egykori jeles államférfi közeli és baráti viszonyt ápolt a rokonaival – elsősorban a Püspöky és Dőry famíliákkal –, ráadásul Püspöky Karolina keresztanyja és egyben nagynénje, Dőry Franciska, Deák egyik legkedvesebb zalai keresztlányaként maradt fenn a köztudatban.

Borteleki Valéria szülei 1881. november 25-én kötöttek házasságot Nagykanizsán. Az ifjú pár először Felsőpáhokon élt, első fiúgyermekük is ebben a községben született, míg az őt követő két leányuk már Kanizsán. 1886-tól a családfő Eszteregnyén tanítóskodott, majd három esztendő múlva a kányai községi elemi iskola kántortanítója lett. Mivel Borteleki Lajos 1905-ben elhalálozott, a kis Valéria Blanka és nővérei a kolozsvári tanítói árvaházba kerültek, és ott nevelkedtek a világháború kirobbanásáig. Évekkel később a gyönyörű alakú és attraktív hölgy így emlékezett vissza filmszínésznői karrierjének kezdetére: „Tizenhat éves voltam, amikor elkerültem Pestről. Rokonaim látogatására utaztam Berlinbe. Egyik este hozzátartozóimmal együtt a Capitolba mentünk Harry Liedtke új filmjének premierjére. A premieren a film főszereplői is megjelentek, s a társaságunkban lévő egyik úr, kérésemre felvitt a színpadra, ahol bemutatott a némafilm idejében legnépszerűbb német szerelmes színésznek. Harry Liedtke megsimogatta az arcomat, megjegyezte, hogy milyen szép vagyok, s megkérdezte: próbálkoztam-e már filmmel, nem szeretnék-e filmszínésznő lenni? De mennyire szeretnék! Anyámtól távirati beleegyezést kértem és két napra rá már meg is jelentem dobogó szívvel az UFA műteremben.”

A próbafelvételek után a lánynak szerződést ajánlottak, aki kimondhatatlanul boldog volt, azt gondolta, rövidesen olyan híres lesz, mint a korszak női sztárjai: Lil Dagover vagy Lilian Harveg. Ennek reményében később elhagyta Berlint és a British International Pictures (angol filmgyár) ajánlatára Londonba szerződött. Az ifjú hölgy két évig élt és dolgozott Angliában, egyre szomorúbban, elkeseredettebben, mert a várva várt világsiker csak nem akart eljönni. Mivel ekkoriban már kísérleteztek az első hangosfilmmel, Valéria attól félve, hogy ebben a műfajban nem tudja majd megállni a helyét, elhatározta, hogy végleg búcsút mond a szereplésnek, és férjhez megy. Henry Arthur Jones, a népszerű angol író fia kérte meg a kezét, akinek rövid habozás után igent mondott. A párizsi nászút során azonban olyasvalami történt, amire Valéria a legmerészebb álmaiban sem gondolt. Bemutatták Zukor Adolfnak, a magyar származású amerikai filmmágnásnak, és Zukor ajánlatára amerikai szerződést kapott.

A korabeli utaslista szerint Borteleki, férjezett Valerie Jones, 11 hónapos kislányával, Yvonne-val és nővérével, özvegy Erdősné Borteleki Elvirával 1923 augusztusában utazott Southamptonból New Yorkba az RMS Olympic óceánjárón, mely a tragikus körülmények közt elsüllyedt Titanic testvérhajója volt. Amerikába érve rögtön dolgozni kezdett, és elmondása szerint két beszélőfilm vezető vampszerepét is eljátszotta a „Just off Broadway” és a „Trouble of a Bride” című produkciókban. (A közérthetőség kedvéért a vamp vonzó, de a férfiakat könyörtelenül kihasználó, hideg és számító nőtípus.) Ezt követően különböző színdarabokban szerepelt a New York-i Broadway-en, majd vélhetően további szerződések híján ismét visszatért Londonba.

Valéria története azonban több helyen is sántít. Különösen az tűnik valószínűtlennek, hogy a szívtipró John Gilbert partnereként játszott, miközben a főbb szereplőket felsoroló stáblistáról hiányzik a neve. Ráadásul ezek az alkotások még némafilmek voltak, hisz az első, ma is használt fényhangos eljárással készült mozgóképet csak évekkel később, 1929-ben forgatták, épp Zukor Adolf Paramount Pictures nevű cégének vállalkozásában. Amennyiben Miss Blanca valóban részt vett a fentebbi mozikban, akkor feltehetően csupán epizodista lehetett, s szerepeinek jelentőségét ő maga nagyította fel utóbb az európai sajtó számára.

Ha némafilmben nem is, Püspöky Grácián unokájának színészi játékát bárki megtekintheti „A repülő arany” című 1932-es bűnügyi krimiben, amely a művésznő egyetlen hazai hangosfilmje volt. Hősnőnk a zseniális komikus Kabos Gyulával fémjelzett francia–magyar koprodukcióban stílszerűen egy táncosnő szerepébe bújó női gengsztert alakít, kissé visszafogott előadásmódban. Valery Blanca az újabb démoni szerep elnyerése kapcsán így nyilatkozott akkor a sajtónak: „Pihenni jöttem haza Zala megyei kis birtokunkra és természetesen fellátogattam Budapestre is. Egyik este megnéztem a Royal Orfeumban az Ezerjót. A szünetben meglátogattam öltözőjében Rökk Marikát, akit még New Yorkból ismerek. Rökk Marika mutatott be Kertész Gábornak. Amikor Kertész megtudta, hogy film­színésznő vagyok és hozzá magyar, elvitt Székely Istvánhoz, aki hetek óta kétségbeesetten keresett női főszereplőt a Repülő arany magyar változatához. Rövid tárgyalás után leszerződtettek. Másnap már dolgoztam is a Hunniában.”

A több mint félmillió pengős költségvetésű kalandortörténet B-kategóriás szüzséje és kiegyensúlyozatlan technikai kivitele azonban nem nyerte el a sajtó tetszését és különösen a hölgyszereplők, köztük Valery Blanca műkedvelő szintű játékát tűzték vitriolos tollhegyre a kritikusok. A botrány odáig fajult, hogy a premier után egy hónappal maga a rendező kelt a hölgyek védelmére: „Akik Vass Évit és Valéri Blankát támadták, azok elfelejtették, hogy Marlene Dietrich egymás után öt filmjével bukott meg, mégpedig csúfosan.”

Mindezek ellenére a filmet rendszeresen műsorra tűzték a magyar mozik. A kudarc után Valery 1933 nyarán tért vissza a fővárosba, és a Pesti Naplónak adott nyilatkozatában elárulta, hogy a párizsi és angol forgatások után nem zárkózna el egy újabb hazai filmben való szerepléstől sem. Erre azonban hiába várt, többé nem kapott szerepet Magyarországon. Ezt követően a neve eltűnik a sajtóból és a filmezés kapcsán már nem is bukkan fel többé. Úgy hírlik, hogy a háború utáni években visszatért az Államokba és Floridában, Miami Beach-en telepedett le. Végül itt is hunyt el 1987. április 19-én.

Azt, hogy Borteleki Valéria alias Valery Blanca milyen szorosan simult egykor John Gilbert amerikai filmsztár karjaiba, nem sikerült kinyomozni. Ezzel szemben bizonyos, hogy ő volt az egyetlen zalai származású színésznő, akiről közös filmjükben Kabos Gyula színészlegenda sajátosan hadarva, félszeg stílusában kategorikusan kijelentette: „Jó nő… nagyon jó nő…”