Akciódús ujjgyakorlat – Tyler Rake: A kimenekítés kritika

Ez utóbbi pedig egyúttal a forgatókönyvért is felelt.

Bangladesben járunk, ahol az egyik drogkartell vezérének fiát elrabolják. Tyler (Chris Hemsworth) zsoldosként az efféle ügyekre szakosodott, így a busás fizetség reményében csapatával meg akarja szöktetni a fiút. Ehhez azonban a rivális gengsztereknek is van néhány keresetlen szavuk.

Nem voltak előzetes elvárásaim, egy szimpla akciófilmre számítottam, ami a kategóriá­ján belül állja meg a helyét. Manapság ezt sem egyszerű teljesíteni az egy kaptafára épülő zsánermoziknál, de a kaszkadőrből rendezővé avanzsált Sam Hargrave láthatóan nem ma kezdte a szakmát. Stílusán látszik, hogy bőven van hova fejlődnie, de amikor a műfaji sajátosságokat kell csillogtatni, akkor nagyon él a direktor. Erről azonban kicsit később, először vizsgáljuk meg tüzetesebben, milyen maga az alapanyag. Nos, kissé jellegtelen. A felütés két dologban különbözik a milliószor látott recepttől. A helyszínben, illetve abban, hogy jelen esetben egy drogbáró családtagját kell megmenteni, nem valami fontos kormányemberét. Ez utóbbi teljesen irreleváns az élmény szempontjából, a bangladesi szetting ellenben kiválóan működik. Dakka nyomornegyedeinek világa, az utcák zsúfoltsága, a mocsok mind egyedi hangulatot nyújt, és feldobja az összképet. Üdítő, hogy nem valamelyik unásig ismert világvárosban járunk, hanem egy kifejezetten ritkán látott környezetben.

Ezt leszámítva A kimenekítés mellőzi az autentikusságot, szinte minden tekintetben. A történet olykor akar szólni valamiről, de esélye sincs rá, hogy néhány gondolatmorzsánál többet közöljön. A karakterek sablonosak, hősünk képtelen szabadulni a családi traumától, ezért az erőszakba menekül, de a szíve kétségtelenül a helyén van. Az őt üldöző exkommandósról is kapunk egy gyorstalpalót, de ezek a mellékszálak kvázi funkciótlanok. Érthető, hogy nem akarnak a nonstop zúzásra építeni, de a lassabb, lelkizősebb jelenetek csak megakasztják a tempót, dramaturgiailag viszont nem hatásosak. Itt mutatkozik meg Hargrave rendezői tapasztalatlansága, mert noha próbálkozik tisztességgel, de a hiányzó érzelmi csúcspont és a teljes mértékben felesleges záró­jelenet is azt bizonyítja, hogy inkább abban jeleskedjünk, amiben jók vagyunk. Ez pedig nem más, mint az akciók. Minden egyes bunyó, tűzpárbaj magán viseli a kaszkadőrkoordinátor keze nyomát. Remekül koreografált erőszakos balett, mely helyenként a John Wick-filmek profizmusát idézi, sőt. Bő fél óra elteltével kapunk egy 10-12 perces „vágatlan” üldözést, ami kétségtelenül a film csúcspontja. Az ilyen szintű intenzitás párját ritkítja a műfajban, de a többi hasonszőrű jelenet is messze átlag feletti.

A kimenekítés ennek fényében nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett. Egy végtelenül egyszerű műfaji filmet, melyben a történet és a karakterek másodhegedűsök a tűz és az ökölharcok mellett. Nem váltja meg a világot, számos helyen bele lehet kötni, de a tökössége, keménysége, intenzitása elviszi a hátán. Ha minden modern akciófilmnél ez lenne a minimumszínvonal, egy rossz szavunk nem lehetne a zsánerre.