Hullámot ölelni kitárt karokkal – Szemereki Teréz tárlata Zalaegerszegen

Szemereki Teréz Ferenczy Noémi-díjas keramikusművész totemre, római hadijelre emlékeztető földi madarai, számos társukkal egyetemben Zalaegerszegen, a hangverseny- és kiállítóteremben kínálkoznak a szemünk elé. Az alkotót több szál is fűzi Zalához. Kiállításai nyíltak (az első már negyedszázada, a szép emlékű Mecénás Galériában), rendszeres szereplője a keszthelyi Pelso országos kerámia- és textilbiennálénak, s vendége volt a GébArt művésztelepnek is. A legerősebb kötődést azonban Németh János Kossuth-díjas keramikusművész, a nemzet művésze személye adja. Szemereki Teréznek az Iparművészeti Főiskolán Csekovszky Árpád volt a mestere, akinek korai halálát követően a mester évfolyamtársa és jó barátja, Németh János vette át a szellemi mentor szerepét.

– Mindig éreztem János óvó, érdeklődő figyelmét, s ez a tudat nem hagyott lankadni, folyamatos munkára sarkallt… – mondja a keramikus, akit a kiállítási logisztikában évtizedek óta oroszlánrészt vállaló mérnök férje is elkísért a megnyitóra.

Szemereki Teréz fazekasközpontban, Tatán látta meg a napvilágot, de a család hamar áttelepült Komáromba.

– Fogékony iskolás éveimet ebben a katonás határvárosban töltöttem – folytatja. – Kiváló tanáraim voltak, zömük a polgári kultúrájú „másik” Komáromból érkezett.

Indulását Angyal Kálmán és Nagy Márton rajztanár segítette, de bizonyára az sem volt közömbös, hogy a komáromi templom szószékéről Kovács Margit keramikus négy evangélistája nézett rá. Ma Szemereki Teréz alkotásai díszítik ugyanezen templom bejáratát.

Vajon mi jelölte ki számára ezt az irányt? Iparoscsaládból származik, édesapját korán elveszítette.

– Többféle út is nyiladozott előttem. Öt évig tanultam klasszikus balettet, mellette nyolc évig zongoráztam, Fischer Annie volt a példaképem, nem is ment rosszul. Lényegében fiatal nagymamám nevelt, édesanyám mintha a nővérem lett volna… Érdekes matriarchátusunk volt, az erős akaratú nagymamával az élen, előtte a „lehetetlen” szót kiejteni sem szabadott. Átélt két világégést, kibombázást, nehéz is lett volna vitatkozni vele… Később is sokat köszönhettem neki és édesanyámnak, ők tették lehetővé, hogy immár Budapesten, két gyermekünk megszületését követően is el tudtam járni szimpóziumokra, művésztelepekre.

15 évesen került fel a fővárosba, a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Gimnázium) már a kerámia szakot választotta. Megágyazott ennek, hogy időközben visszajárt Tatára, s a korongozásba, agyagos mesterségbe is belekóstolt Csiszár József fazekasmester keze alatt.

Érettségi után egy évig Laborcz Ferenc szobrászművész volt a mestere a Désy Huber-körben, majd következett az Iparművészeti Főiskola, s a saját út kitaposása. A hazai művésztelepeken, szimpóziumokon túl Finnország, India, Japán, Egyiptom inspirációit is beépítette látásmódjába. Mindenhonnan hozott valamit, s a megismert kultúrák ajándékát képes volt ötvözni korábbi élményeivel. Az eredmény egy rendkívül összetett életmű, amelyből árad a letűnt korok és kultúrák aromás fuvallata (ókori Róma, népvándorlás kora, azték vonások, távol-keleti rítusok), ám lényegét tekintve mégis mai.

Bárhonnan képes inspirációt meríteni, amit aztán a kerámia nyelvére fordít. Az áttört szerkezetű alkotások élményeredője például egy textiltárlat volt, ahol az egymás mögött függő kárpitokon átszűrődött a fény. Munkáin a plasztikai erények mellett mindig jut szerep a szimbolikus üzeneteknek. Pedig e technikának nem „veleszületett” sajátja a gondolati, érzelmi tartalom.

– Kerámiával valóban nem könnyű „közölni”, ez csak a folyamatos munka gyümölcse lehet. Az ember dolgozik, egyik munka következik a másikból, halad, fejlődik, koncentrálódik a tartalom. Óriási utat kellett nekem is bejárnom, amíg a lakáskultúra díszítő és dizájnelvárásaitól eljutottam a saját stílusomig.

Ráadásul a kerámiában nagyon erős a technika szerepe. Az égetés a dolgok alfája és ómegája, ennek révén érhetők el olyan hatások, amelyek autonóm művészetté emelik a műfajt. Az effektek függnek az égetési szisztémától, hogy oxidációs vagy redukciós folyamatok érvényesülnek, s attól is, hogy gáz- vagy fatüzelésű, netán elektromos kemence szolgál az égetéshez. Ezeket a folyamatokat meg lehet tanulni irányítani, de számtalan esetben a véletlen és a jó szerencse is közbeszól.

A kerámiakészítés sajátossága az is, hogy nem egyívű folyamat, a technológia szakaszokra bontja. Meg kell várni a száradást, újabb fejezet az égetés, aztán a mázazás. Időközben az alkotó megáll, kicsit eltávolodik a műtől, új szemmel néz rá. Gyakori, hogy ilyenkor friss gondolat moccan, s máris egy újabb mű toporog a küszöbön. Így aztán sosem fogy ki az ötletekből.

Zalaegerszegi kiállítására az elmúlt tíz év munkáiból válogatott, egyik kedvence a fő falon látható 15 darabos kollekció.

Szemereki Teréz tárlata április 18-ig látogatható Zalaegerszegen,

a Városi Hangverseny-és Kiállítóteremben

– Fantasztikus érzés, hogy a volt zsinagóga rózsaablaka alatt helyezhettem el a Kaleidoszkóp című sorozatomat, amit középkori katedrálisok rózsaablakai inspiráltak. Bárhova vetődtem a világban, mindig megcsodáltam a templomok rózsaablakait. Az általuk képviselt gazdagság és pompás változatosság azt a gyerekkori csodát hívta elő bennem, amit a kaleidoszkópba pillantva éltem át. Varázslat volt az a játék, csak megráztuk a „kukkert”, és máris egy új szín- és formavilág kelt életre. Így kavarognak bennem is a rózsaablak-élmények, s ezt a sűrítményt igyekeztem különböző szimbólumokba, geometrikus ritmusokba fogalmazva megjeleníteni. Az alap a kör, a mágikus gyűrű, ami jelentheti az égitesteket, de akár a nomádok táborát is. Önmagába visszatérő vonal, maga a teljesség, a világmindenség.

Ráció és emóció, káosz és rend, geometria és oldott formavilág. Ezek az ellentétpárok telítik izzással munkáit, vezetik gondolatait és kezét. Az eredmény pedig hol tajtékos hullámok lüktetésében, hol meditáló madarak csendességében, hol fonatos, áttört formák bűvös játékában kerül elénk.

Közel 25 éve foglalkozik vakokkal és gyengénlátókkal, kilenc tapintható dombormű-térképet készített például a szentendrei skanzen számára. Ott állnak egy-egy tájegység bejáratánál, félig döntve, hogy kényelmes legyen kitapogatni a zsúpfedeles házak, kacskaringós utak rendjét. Nagy munka volt, de szívéhez közeli. Néhány éve egyik tárlatát kifejezetten a látássérültekre szabta.

– A nagy tengeri hullámokat ábrázoló kerámiákat a terem közepére rendeztük, ők pedig kitárt karokkal ölelték át őket. Hihetetlen érzés volt, hogy egy olyan megfoghatatlan dologról, mint a hullámzó víz, a munkáim jóvoltából belső képet alkothattak…