Színházi levél a Tóték című tragikomédia zalaegerszegi teátrumban látott előadásáról

Örkény az egyik leghálásabb színházi vállalás. Drámái mindenképpen szórakoztatóak, s ha azon túl a mélyebben fekvő nézői lelki regisztereket is meg tudja szólítani a társulat, mely repertoárjára tűzi, elégedetten dőlhet hátra.

Ez persze mégsem csábíthat felületes munkára, ami a színreállítást illeti. A Hevesi Sándor Színháznak ez esetben talán szerencséje van, hiszen a vendégrendező személye közismerten garancia a legalaposabb darabelemzésre. Csiszár Imre Kossuth-díjas rendező ezenfelül az egyik legműveltebb, hatalmas lexikális tudással rendelkező hazai színházi ember, ráadásul a zalaegerszegi társulatot is jól ismeri. Jó pár éve köszönthetünk neki évadonként egy-egy darabot, sőt, van, amelyikkel szakmai díjra váltott országos érdeklődést is sikerült elérni (Ötödik pecsét). Csiszár Imre pontosan tudja, hogy melyik itteni színésznek melyik képessége teszi alkalmassá egy-egy szerepre, más kérdés, hogy a szereposztás aztán ezek mentén, vagy más kényszerek szerint alakul-e. (Emlékszünk, eredetileg Eperjes Károlyt kérték fel az őrnagy szerepére.)

A Tóték: a kis faluban élő tűzoltó feleségével, lányával együtt aggódik a fronton lévő fiúért. A megtépázott idegzetű katonai felettes ide érkezik kisimítani az idegszálait. Mivel folyton csinálnia kell valamit, hogy csitíthassa háborús démonjait, kapva kap a dobozoláson, amit aztán éjjel-nappal… Ez és a többi rigolya felőrli a családfőt, nem lehet kétséges, hogy egyszer muszáj lesz törlesztenie. Tragédia a komikus történet végén.

Helyezkedjünk bele.

A színpad bal sarkában kedélyesen idült mosolyú alak jelenik meg a hordó mögött. Azonosítja önmagát: ő a bolondos postás. (A színmű szerint az eredeti postás rég a fronton harcol…) Jószándékú autisztikus rajongó, vagy a rosszindulattal is jó barátságban lévő küldönc, aki egyes levlapokat félretesz, másokat „vízbe fojt”, aszerint, hogy rossz vagy jó hír érkezik a mátraalji idilli községecskébe? Szakály Aurél felfogásában mindkettő, illetve arányosan váltogatja kettős viszonyulását. A személyiség többoldalú árnyalásával javarészt egyedül is marad az előadás során. A 3. sor bal 3. székében ülő néző számára legalábbis úgy tűnt, Tóték, a szomszéd hölgy, a plébános, a professzor ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az eszköztárral haladt végig a két felvonáson. Pedig mindegyikük számára kínál színeket a szöveg. A szép szál ember, Tót Szalma Tamásban kel életre. (Otthonos vendég Zalaegerszegen, alapítója a színháznak.) Meg akar ő felelni a legmeghökkentőbb őrnagyi szeszélynek is, főleg, hogy a felesége és a lánya erre sarkallva vegzálja folyamatosan. Az a baj, hogy szépen kéne ívelnie annak a folyamatnak, míg az engedelmesség gyilkosságba hajszolja. (Tót egyszer már lázadt, amikor a vasútnál volt…)

Ott ülünk, várjuk, hogy az utolsó percekben, a színfalak mögötti egyértelmű zajok megrendítsenek bennünket… Várjuk, billenjen vissza a világ tengelye, igazat adhassunk Tótnak. Erre van kitalálva a színházi katarzis. Sajnos nem adja meg magát túl könnyen.

Szalma Tamásnak a fejlődéséhez, amivel a világ normalitását visszaállíthatja, kétféle szempontú rezonőr partnerre kellene találnia Tótné Mariskában (Ecsedi Erzsébet) és Ágika lányában (Kováts Dóra). A fiáért aggódó anya alakja ezúttal minden adottság ellenére egysíkú, egyszínű marad. Édes jó Lajosom mindvégig ugyanazon a hangsúlyon, hangerőn kapja a szemrehányást. Ágika talán néhány percre hatásosan veszi magára az őrnagy szempontjait, ezek a percek mutatják az ártatlan rajongó és a befolyás alá került rajongó becserélhetőségének veszélyességét.

Besenczi Árpád új utat választott. Az őrnagyot hajlamosak vagyunk élére vasaltnak elképzelni, helyette most egy topis, elhanyagolt, leharcolt katonatisztet kapunk, akit mentális problémájáért már majdnem megsajnálunk, s megfeledkezünk a színész által igazán nagykanállal mért idiotizmusról. Már ha kabarétréfának, afféle örkényi egypercesnek fogjuk fel jelenéseit.

A mellékszereplők Örkénynél szinte sosem azok, az ő megjelenésükbe, mondandójukba osztja szét az üzeneteit.

Tóték szomszédai csupaszív emberek, hozzá akarnak járulni, hogy Tót Gyula a fronton meg ne haljon, s ha ehhez az kell, hogy az őrnagy akármilyen bolondériái ki legyenek elégítve, ám legyen. Kis életkép mindegyik: Mester Edit az ősi mesterséget ajánlja fel a közös erőfeszítés oltárára, a jogászból lett szippantós (Baj László) mint árnyékszéki bűzügyi felelős kap mikroszámot a darabban. Az ideggyógyász (Bellus Attila) jelenete érzékletes tájképe a normális–abnormális viszonylagosságának. Hiába bizonygatja, attól még nem helyes valami, mert sokan mondják, már senki se érti. A plébános (Wellmann György) vállán is nagy teher nyugszik, kulcsmondatai jeleznék, nem az őrnagy, de az egész világ meg van őrülve, és nincs hová bújni előle.

Sokáig hisszük, el lehet tűnni a Mátra alján vagy bárhol, ahol elég sűrű a fenyőerdő, ahogyan azt is, hogyha mégis odaér az értelmetlen elvárások sora, megússzuk, ha eleget teljesítünk belőle. Csiszár Imre úgy gondolja, előbb-utóbb muszáj józan önmagunkra gondolnunk, egyszer elég lesz az oktalan szabályok követéséből. Az irdatlan mennyiségű doboz el is tűnik a színpadról, amikor az őrnagy elutazik. Ha visszakéredzkedik, mert megszokta itt, számolnia kell azzal a pár tiszta pillanattal, amikor Tót kijózanodott.