Szalma Tamás ismét a zalaegerszegi színházban játszik

Nem számított rá, hogy valakinek ő jut az eszébe Örkény Tótékjáról. Ajándék az a perc, amikor tavaly augusztusban Besenczi Árpád, a Hevesi Sándor Színház igazgatója felhívta, itt volna Tót tűzoltóparancsnok szerepe. Örkény, a hazai irodalom állócsillaga? Tót és a nagy elődök hatalmas alakításai?

– Különben is, Zalaegerszegnek soha nem mond nemet az ember… – Szalma Tamás Jászai Mari-díjas magyar színművészt mindenki ismeri Zalaegerszegen. A legendás indulásnál, 1982-ben Az ember tragédiájának Ádámjaként lett a Hevesi emblematikus alakja. Akkor 1986-ig maradt, de Ruszt József hívó szavára 2004-ben újra itt volt, újra Ádám volt. A mesterként tisztelt Kossuth-díjas rendező közel húsz év múltán az akkori korhoz illő új koncepcióval dolgozta fel Madách klasszikusát: középkorú emberpár nézett farkasszemet a fiatal Luciferrel. Mindkétszer Fekete Gizi volt Szalma Tamás partnere. Ezekben a hetekben pedig a teátrum direktora, Ecsedi Erzsébet, Kováts Dóra, Szakály Aurél, Bellus Attila, Mester Edit áll vele színpadra.

– Jó lenne elhinni, hogy sokan jönnek miattam is – mondta a beszélgetés elején, amikor egy előadás után késő este letelepedtünk a régi emlékeket idéző színházi klubba.

– Mit gondol: a színész üres korsó, amit a rendező tölt meg tartalommal, vagy alkotótárs saját elgondolásokkal?

– A színészember a mestereit persze nagyra tartja, nekik megnyílik, bevetetlen földdé válik. De ahhoz mester kell. Nekem több is megadatott. Ruszt József

mindenekelőtt és a főiskolai osztályfőnököm, tanárom, Békés András, illetve Valló Péter ilyen, nekik érdemes volt alávetnem magam. De ők nem alakítható bábként tekintettek rám, partnerként kezeltek, kényszerítettek a gondolkodásra. Mióta magam is tanítok Kaposváron, érzem, hogy milyen jó, ha közösen gondolkodunk egy darabról.

Szalma Tamás (62) Makón négyévesen olvasott, a szövegek fogva tartották.

– Nem tudtam, mit tartok a kezemben, de lelkesen olvastam a nagymamámmal Az öreg halász és a tenger című karcsú kis könyvet.

A szentesi gimnázium – ahol akkor még a dráma tagozat lehetősége csak körvonalazódott – kézenfekvően közel volt hozzá. Szentes és Bácskai Mihály határozta meg a pályaválasztást.

– A szentesi gimiseket messziről meg lehet ismerni… Remek hely, remek emberek, sok mindent tanultunk, szerénységet nem – nevet, utalva arra, milyen nagy önbizalommal indultak a világot jelentő deszkákra.

Szalma Tamás bejárta egész Magyarországot, szinte minden vidéki színházban megfordult. Debrecen, Szeged, Veszprém, Kaposvár mellett Nyíregyháza annyira megihlette, hogy igazgatói pályázaton is indult. Egy-egy helyen addig marad, amíg tényleg jól érzi magát. Ha kell, megy, nem néz hátra. Csapatjátékos, közösségben szeret kiteljesedni, amire szüksége van, mint a levegőre. Most épp boldog, inspiráló előadásokban működik Kaposvárott, említi a Buborékok című darabot. Az együtt gondolkodó, új korszakot építő, energikus, fiatal gárda kedvére való. Rendezőként is számítanak rá, az Ügyes kis hazugságok című kamaradarab a kedvence.

– Azt tudni kell, hogy kevés embert tartok igazi rendezőnek, tehát magamat sem, de ez a játék aranyos és az eredménye is kedvelt a közönség körében.

– Mit gondol Tót Lajosról?

– Ha viccelni akarnék, azt mondanám, azért hívtak engem, mert magas ember kellett. Először az jutott eszembe egyből, ki mindenki tudná kitűnően eljátszani. Én lassan építkezős fajta vagyok, tégláról téglára húzom fel a szerepet, Tót Lajos is lassan bontakozott ki, amikor már nem az őt játszó színész elődeim hangját hallottam a fejemben. Noha ők inspirálnak, de teszem a magamét. Nagy csapat tagjává váltam, azokhoz tartozom mostantól, akik játszották Tótot. Kérdezed, hogy ki ő? Ideidézném Örkény Sziszifuszról írott esszéjét. Amely az újra és újra elrugaszkodásról szól. Úgy vélem, a Tótékat mindenhol, mindenkor el kéne játszani, már ha számít a színház. Az ország mai lelkiállapota követelné. Mi vagyunk Tót és az őrnagy is, ahogy Örkény mondja. Tótban és az őrnagyban ki-ki vérmérséklete és történelemszemlélete szerint találhatja meg magát és azt a pontot, ahonnan másképp néz a körülvevő igazságtalanságokra. Egyszer csak kiderül, nem lehet mindent megcsinálni velünk, noha nagyon sokáig igen. Rólam is mondták már, fát lehet vágni a hátamon, csak nem jelzem előre, hogy mikortól nem. Tóttal is mindent meg lehet csinálni, csak azért, mert meg akarja menteni a fiát. Nincs ennél érthetőbb cél a világon.

– Utal a szöveg arra, hogy volt már ő lázadó…

– Igen, letolta a gatyáját, amikor átrobogott a vasútállomáson a császár vonata. Elege volt abból, ami készült, de megszégyenült. Elköltözött, elbújt, megadta magát a helyzetnek.

– Önben is van ebből a mentalitásból…

– Most már inkább fogom a cókmókomat és odébbállok. A forradalmi hevület már nem áll jól az én koromban. Akadnak egzisztenciális nehézségek ilyenkor, de nincs más választás. Az én igazságérzetem felett meglehetősen vékony a plafon. Eszembe jut, 1945-ben Békés megyében iskolaigazgató volt a nagyszülőm, a család Sopronba menekült, a hátramaradt mamám szerencsésen kezelte a nehéz helyzetet, az orosz tiszttel franciául beszélgetett és zongoráztak. Tót Lajos – a neve is milyen egyszerű! – megsüvegelt tagja a közösségének, de nem tudja megtartani az emberi tartását. A végén visszaszerzi, legyen bármi az ára. Hát ilyen ez a Tót…