Rosszfiúból úriember – Úriemberek filmkritika

Mickey Pearson (Matthew McConaughey) Nagy-Britannia legnagyobb marihuánatermesztője. A csúcson van, mégis ki akar szállni, ezért felkínálja eladásra gyümölcsöző üzletét. Ez riválisai számára hatalmas lehetőség, ugyanakkor számos konfliktust szül, így Mickey­nek mégsem lesz olyan csendes a visszavonulás.

Ritchie az Amerikába való áttelepülése után sem lett rossz direktor, szimplán beállt a tisztességes iparosok táborába, akik méregdrága stúdiófilmeket készítenek. Kreativitása kimerült főként az újrafeldolgozásokban, melyek, noha egyáltalán nem lettek gyengék, egyszeri szórakozásnál nem adtak többet. Borítékolható volt, hogy legújabb műve sem fogja megütni A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff színvonalát, de mindenképp örvendetes, hogy a cipész visszatért a kaptafához. Az Úriemberek igazi szerzői darab. Ritchie íróként, rendezőként és producerként is kivette részét a munkálatokból, s látszik, hogy borzasztóan élvezte. Az alapszituáció egy szimpla beszélgetésbe enged betekintést, mely egy nyomozó, illetve Mickey legfőbb bizalmasa közt zajlik. A kezdeti bájcsevej hamar zsarolássá válik, ám ezt is finom angolsággal közölve. A cselekmény java a feltételezett események sorozatát meséli el, hogy kvázi miként alakult ki a jelen konfliktus. Szó szerint egy megelevenedett forgatókönyvnek vagyunk tanúi, az efféle filmes áthallás pedig pazar húzás volt Ritchie-től, nem is beszélve a záró poénról. Apropó, humor. Az Úriemberek nem vígjáték, hiányoznak belőle a rendező korábbi munkáinak sziporkázó gegjei, de nem kell megijedni, így is lehet rajta mosolyogni s helyenként nevetni. Igazi ereje abban rejlik, hogy a direktor sikeresen tudta vegyíteni a gengszterfilmes stílust a popcornmozik hangulatával. Ezáltal műve nézeti magát, mi több, veszettül szórakoztató. Pazarul működik a bevált recept, ahogy folyamatosan bonyolódik a történet, érkeznek a látszólag súlytalan, mégis kulcsfontosságú mellékalakok, hogy a végén minden értelmet nyerjen. Amit látunk, messze nem tökéletes, a csavarok nem hatnak olyan jó értelemben spontánnak, mint a korábban említett alkotásokban, sőt kissé túlcizellált a záróakkord. Ritchie mégis van annyira biztos kezű alkotó, hogy ez ne rontsa el az élményt, s elégedett mosollyal álljunk fel a vége főcím után.

A sztárparádéra nem lehet panasz, Matthew Mc­Co­naughey-­nek jól áll a gengszterfőnökség, Charlie Hunnam egyszerre kifinomult és fenyegető, a show-t azonban Hugh Grant és Colin Farrell lopja el. Grant karaktere a karakánabb, de mindketten lubickolnak a szerepükben, a film legjobb pillanatai hozzájuk köthetők.

Az Úriembereknek megvannak a nyilvánvaló hibái, egy kicsit többnek akar látszani annál, mint ami valójában, de lerí róla, hogy a rendező beleadta szívét-lelkét. Szükség volt már egy ehhez hasonló Ritchie-filmre, ami, bár nem ér fel a korai munkáihoz, egyfajta modernizált változatnak tökéletes. Az egykori rosszfiúból úriember lett, ezzel pedig mi nézők járunk a legjobban.