A 19–20. század fordulóján fontos kérdés volt, befagy-e a Balaton

Mindez két okból is rendhagyó volt. Egyrészt azért, mert ezúttal fordult a kocka, s nem az újságíró kérdezett, hanem tőle várta a választ beszélgetőtársa. S ha máris eláruljuk, hogy a kérdést egy történész tette fel, akkor annyira már nem is meglepő a másik, ám mégsem annyira szokványos tény: ezúttal nem friss hírekről szólt a diskurzus, hanem évszázadokkal ezelőtti, régmúlt telekről. Például arról, miért emelte ki külön egy lakó, mikor keszthelyi házát eladásra kínálta, hogy annak udvarán jégverem van, hogyan dolgoztak a jéghalászok az 1800-as évek elején, s milyenek voltak a vidám napok a befagyott Balatonon az 1900-as években.

A múltbéli kalandozás kezdeteként a bevezető kérdésre Iski Szilvia, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum történésze az e sorok írójától kapott választ – miszerint mindegyik hajdani személy Keszthelyen élt – kiegészítette azzal: mindegyiküknek szüksége volt jégre.

– A 19–20. század fordulóján járunk, s abban az időben különösen fontos volt, hogy a Balaton befagy-e vagy sem. Ebben persze sokféle érdek játszott szerepet. Például, ha valaki kevés fával rendelkezett, neki az volt a jó, ha minél enyhébb a tél, hiszen már akkor is elég komoly ára volt a tüzelőnek. Ám annak, aki hentes, gyógyszerész, vendéglős volt, az volt az érdeke, hogy minél tartósabb legyen a hideg, s minél vastagabb legyen a jég a Balatonon – idézte fel Iski Szilvia.

A tó jegét hajdanán kitermelték, s vermelték. Keszthelyen volt egy községi jégverem (akkoriban a településnek még nem volt városi rangja), de sokak udvarán, s természetesen a Festetics-birtokon is volt jégverem. Az ezekben tárolt fagyott víz sokszor nyárig is kitartott. A hírekből tudjuk, hogy 1910 nem volt szerencsés esztendő ebből a szempontból, hiszen akkor már tavaszra elolvadt a jég a vermekben, idézte fel a történész. A szalmán tartott jégdarabokat sok helyen felhasználták, leginkább a hajdani jégszekrényekben. Egy – az 1800-as évek második feléből származó – képen látszik, hogyan működtek e berendezések: középre kellett betenni a jeget, melyet ha elolvadt, pótoltak, alul pedig egy fiókban gyűlt össze a víz.

– Nemcsak az otthoni élelmiszerek tárolásához kellett a jég, hanem a fagylaltkészítéshez is. Már a 19. század végén lehetett Keszthelyen is – többek között Zitterbart Kálmán cukrászdájában – fagylaltot venni. 1895 júniusában, amikor egy díszes társaság érkezett a kastélyba, tavaszi fagylaltbombának elnevezett desszertet kaptak. Ez egy különlegesség volt: egy formába többféle ízű fagylaltot rétegeztek, majd kiborították, s úgy tálalták – mesélte Iski Szilvia.

Fagylaltot azonban csak addig lehetett készíteni, amíg nem olvadt fel a jég, s maradt még a vermekben. A történész megemlítette: akkoriban is szívesen kortyolgatták a hideg söröket, így a habzó nedű kedvelőinek is fontos volt a jég megmaradása. A természettől való függést enyhítette, hogy 1910-ben létrejött a zalaegerszegi jéggyár: innen kilo­grammonként öt fil-

lérért lehetett jeget vásárolni, de ha valaki nagyobb tételben vett, akkor kilo­grammonként három fillérért kapta meg.

Az, hogy a jég vastag legyen, azoknak is nagyon fontos volt, akik aratták a nádat, amelyet tetőfedésre használtak. S az aratás azért is fontos volt, hogy később új hajtások nőjenek. A halászok telente léket vágtak, s úgy halásztak. A hóesést viszont nem nagyon szerették sem ők, sem a nádaratók, mert elfedte, milyen a jég állapota. A hófedte tájon viszont szépséges szánok siklottak – erről is szó lesz később, de előtte még induljunk el képzeletben egy múlt századi keszthelyi korcsolyázásra.

Voltak évek, mikor 30–50 centiméter vastag jégpáncél fedte a tavat, ám a korabeli híradásokból azt is tudhatjuk, hogy a múlt századokban sem fagyott be mindig a Balaton. Amikor azonban igen, igazi társasági színtérré vált. Vegyüljünk el kicsit képzeletben a múltbéli tavon sikló emberek között, akik mellett fakutyások is szép számmal voltak. Az szembetűnő, hogy a nők szoknyában voltak és a kalapjuk is rajtuk volt – mintha csak sétálni indulnának. Akkoriban a hölgyek még nem hordtak nadrágot, s a sportöltözet sem volt divat. A jégen való sikláshoz először is kellett egy pár korcsolya: akkoriban cipőre felszerelt változatot árultak. Karácsonyi nagy kiállítás – e címmel hirdette a helyi újságban áruháza színes kínálatát, köztük a „bámulatos olcsó áron” kapható, különböző márkájú korcsolyákat a keszthelyi kereskedő, Schleiffer Izidor. A Vasárnapi újság egyik 1884-es év eleji száma pedig korcsolyás mozdulatokat ábrázol. S egy másik érdekes információ a múltból: akkoriban télen csak a keszthelyi korzón sétáltak, a Balaton-part néptelen volt, míg be nem fagyott a víz – akkor viszont ismét nyarat idéző forgatag volt a tónál. De vajon honnan tudták hajdan, mikor érdemes elindulni oda?

– A Csónakázó és Korcsolyázó Egylet szervezte a korcsolyázást. Volt egy kis fabódéja a Fő téren (akkoriban Andrássy térnek hívták), melyen egy kék-fehér zászlóval jelezték, hogy jó a jég és rá lehet menni. A Balaton-parti szállók közelében, a csónakház körül alakították ki azt a területet, ahol biztonságosan lehetett korcsolyázni. A pályára jegyet kellett venni: a tagok 5, a nem tagok 8 koronát fizettek. Versenyeket is rendeztek, s műkorcsolya-bemutatókat, jégünnepélyt, jégkarnevált is tartottak. Ezekre több száz, esetenként több ezer néző érkezett, s volt eset, mikor a Festetics család tagjai is ellátogattak a rendezvényekre. Korcsolyázás közben a parttól való eltávolodás és a rianás is a veszélyek közé tartozott – mondta Iski Szilvia, bár ez most is így van.

Viszont a part közelében maradni nemcsak a korcsolyázók biztonsága, hanem erkölcsei miatt is fontos volt – ez különösképpen igaz volt az ifjú hölgyekre, hajadon kisasszonyokra.

– Páros versenyeket is rendeztek: ezekhez kellett egy hölgy és egy úr. De azért arról a korról beszélünk, amikor a gardedám még fontos szerepet játszik. A kísérő idősebb hölgyek azonban nem mentek a jégre, a melegedőépület ablakából figyelték, éppen merre siklik az ifjú hölgy. A páros siklásnál azonban csak-csak meg kellett fogni a hölgy kezét, sőt, egymáshoz közel kellett lenni. Tehát az ilyen alkalmak nemcsak a testedzést szolgálták, hanem a társasági életben is fontos szerepet játszottak – tette hozzá a történész.

A gardedámok pedig nyugodtan kortyolgatták a forró teát a melegedőben, s kedvesen csevegtek, miközben az ablakon át figyeltek a gondjukra bízott hölgyekre. Lehet, hogy csak a fantázia szüleménye, de az is lehet, hogy sok idősebb hölgy ilyenkor visszagondolt arra, milyen is volt, mikor ő volt fiatal, ő suhant a jégen, nem csak a hidegtől kipirult arccal, kézen fogva egy fiatalemberrel, akire még talán egy-egy kacér pillantást is vetett.

Ilyen emlékezésekről nem szólnak a híradások, de más emlékek fennmaradtak. Míg a befagyott tavon szívesen csúszkáltak az emberek, az utcákon nem. Ezért már 1910-ben született egy helyi rendelet arról, hogy minden háztulajdonosnak tisztán kell tartania a járdáját.

S ha már a múltbéli utcákon járunk, beszéljünk a már említett szánokról. A havas táj közlekedési eszközeit Varga Zoltán, a kastély Hintómúzeumának igazgatója mutatta be. Hajdanán nemcsak télen, hanem nyáron is használtak szánokat: egyebek mellett áruszállításra, szénaszállításra, fakitermelésnél. Ám mi most a főúri darabokról szólunk: a keszthelyi Hintómúzeumban tíz szán látható. Ezek a lóvontatású járművek nemcsak téli közlekedési eszközök, hanem szemet gyönyörködtető alkotások is, aprólékos, művészi díszítésekkel, melyek nemcsak a szépség miatt voltak fontosak, hanem a rangot is jelezték. Attól függően, hol, mire használták, nevezték például urasági, városi, vadász- vagy parkszánnak. Voltak még különlegesebbek is, ezekre karneválon vagy más jeles alkalmakor ültek. Ha hosszabb útra indultak, egyszerre körülbelül 15-20 kilométer távolságot tudtak megtenni mintegy négy óra alatt, de ez függött az időjárástól is, utána cserélni kellett a szánhúzó lovakat. Egy nap ötven-hatvan kilométernél nem volt hosszabb a szánnal megtett út.

Azt is megtudhattuk, hogy a Festeticsek nem sokat használhatták díszes szánjaikat a környéken, hiszen a család tagjai egy időben leginkább a svájci St. Moritzban töltötték a téli hónapokat. E településen érdekes látványosságnak lehettek nézői: rendszeresen rendeztek – s rendeznek ma is – szánversenyeket.