Polgár Péter dalai és meghívott vendégei két meghatározó zenei korszakból érkeztek

Polgár Péter a nyolcvanas évek óta, azaz közel negyven esztendeje van jelen a hazai pop-rockzenei életben. Nem hivalkodóan, nem a rivaldafényben állva, inkább szerényen meghúzódva, többnyire a színpad rendezői bal oldalán, s persze a stúdióban, vagy saját lemezboltjában. Ezért elsősorban nem is a zenészi teljesítménye miatt jegyzi őt a szakma, sokkal inkább mint zeneszerző hagy(ott) nyomot maga után. Elsősorban a hazai alternatív színtéren megkerülhetetlen Sziámi aranykorában szerzett dalai által, utóbb pedig Odett sikereinek egyik legfőbb kovácsaként. A zsinagógában évek óta sikerrel futó Jazz-szerda sorozat legutóbbi előadásaként megrendezett szerzői estje is főként erről a két korszakról szólt, néhány olyan zenei gyöngyszemmel kiegészítve, mint Polgár Péter egyik legfrissebb szerzeménye, a bő egy éve indult, szépreményű, de szép lassan elcsendesedett Hellogram számára írt Még a csend, amely Takáts Eszti és Müller Péter Sziámi tolmácsolásában mutatta meg igazi értékeit.

Polgár Péternek a punk, a rock és a blues műfaján formálódott, karakteres zenei világa van. Ahogy a néhány napja vele készült interjúnk során fogalmazott: ő a gitárt a mai napig vezető hangszernek tartja a pop-rockzenében, de azt is tudja, hogy egy dalnak akkor van igazán értéke, ha bármilyen körülmények között meg tud szólalni. Akár egy szál akusztikus gitár kíséretével, akár teljes rockzenei hangszerarzenálon előadva, ahogy mindkettőre volt is példa szerda este. S ami ugyancsak zeneszerzői kvalitásait mutatja, még azok a dalok is megállták a helyüket ebben a közegben, amelyeket a modern popzene túleffektezett, elektronikus hangszínekkel feldúsított, s emiatt kissé gitártalanított hangzásvilágával ismert meg a közönség.

A produkció egyik legnagyobb erénye, hogy így vagy úgy, de valamennyi közreműködője (egy kicsit) zalaegerszegi volt. Az alapzenekart alkotó és a kisegítő vagy közreműködő hangszeresek (Radics Igor dobos, Koller László és Markó Tamás basszusgitárosok, Monostori János billentyűs és Salamon Attila gitáros) egyértelműen, de a fentebb már említett énekesek is. Igen, még Müller Péter Sziámi is, hiszen 1991 és 1997 között ő is Zalában élt, s ennek köszönhetően alkották akkoriban zalai zenészek a Sziámi zenekar tagságát. Müller meg is emlékezett erről, s még ha volt is némi udvarias gesztus a szavaiban, valójában igaz azon állítása, miszerint egykori zenekarának legsikeresebb korszaka köthető ehhez az időszakhoz, olyan emblematikus szerzeményekkel, mint a Húsz év new wave vagy az Egy vagy egy se.

A szerzői est egy dramaturgiailag nagyszerűen felépített előadás volt. A Jazz-szerda koncertjei eleve két részesek, itt azonban a dalok sorrendjének összeállítását, a közreműködők színpadra lépését, a duettek és az egyetlen tercett, a Hanyatt kiválasztását, illetve szereposztását is a tudatosság, átgondoltság jellemezre. A (mindkét részt) nyitó instrumentális dalok – melyek most első ízben hangzottak el élőben színpadon – nagyszerű alapozónak bizonyultak. Ahogy az egész koncert, ezek sem a virtuóz zenészi teljesítményekről, hanem a hangulatkeltésről szóltak. Odett és Takáts Eszter külön-külön is fantasztikusak, kisugárzásuk, karakterük van, s ami talán még fontosabb, olyan különleges orgánummal rendelkeznek mindketten, ami a szintén egyedi zenei világuk mellett azonnal beazonosíthatóvá teszi őket. Ezúttal ugyan mind a kettőjükön érződött a megilletődöttség, ám mégis az ő duettjük (a Markológép a 2008-as Odett és a Go Girlz albumról) lett a program egyik csúcspontja a maga játékosságával, felszabadultságával.

Persze ehhez Müller profizmusa is kellett, akinek szinte már a belépője felrobbantotta a színpadot. S ha már a virtuozitás az imént szóba került, nem lehet nem megemlíteni Radics Igor világszínvonalú dobolását, miközben mindvégig feszes tempót ad a daloknak, lazán, könnyedén, érzékien, finom díszítőelemekkel, jazzes attitűddel játssza végig a programot.